Ugyanúgy olvasunk-e húsz-harminc év múlva egy könyvet, egy életművet, a verseket, versesköteteket, mint ahogyan olvastuk valamikor, annak idején, mondjuk kamaszkorunkban? Ugyanaz a költő, ugyanaz az életmű áll-e szemben velünk most, mint akkor? Változtak-e vajon azok a versek? Vagy mi változtunk volna?
Nyilván nem változtak, ugyanazok maradtak, csak mi lettünk mások, öregebbek, talán tapasztaltabbak, talán kifinomultabb lett az ízlésünk, talán sok-sok költőt, sok-sok költeményt olvastunk azóta, szélesebb lett a paletta, másképp látjuk, olvassuk ma, mint akkor, ki tudja? Egy biztos, nem ugyanaz az ember áll szemben ugyanazzal, mint akkor, valamikor, annak idején, tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt. Lehet, hogy más szépségeket fedezünk fel az életműben. Lehet, hogy felfigyelünk egyéb finomságokra, amelyeket nem vettünk észre korábban. De az is lehet, hogy csalódunk. Hogy nem azt az élményt kapjuk, ami emlékeinkben hosszú-hosszú ideig bennünk volt. Kíváncsi voltam magamra, hogy milyen is lesz a találkozás kamasz- és ifjúkorom egyik kedvenc költőjével, a tragikus sorsú, a verseit szinte nem csak író, de egész lényével élő, szomorú életű és tekintetű költővel: Szőcs Kálmánnal.
Utolsó, már posztumusz kötetéből, a Töklámpásból ma is idézni tudok, versei, verssorai azóta is bennem élnek. Nagyjából ezzel az érzéssel, hozzáállással fogtam neki újraolvasni ezt a nem túl vidám, inkább rezignált költészetet, majdhogynem lehangoló lírát, amelyből olyanfajta egyedüllét, magányosság, ugyanakkor kamaszos megmutatkozási vágy, hit és bizalom áradt, úgy emlékeztem rá, hogy ma is kiver a verejték, ahányszor beugrik egy-egy verse, verssora. Furcsa figura volt, azt mondják, akik személyesen is ismerték. Egyedül volt, azt is mondják, mert nem tudott mással lenni. Lehet, nem is nagyon akart közel engedni magához másokat. De vajon össze kell-e keverni a hús-vér embert a költővel? Örök kérdés, lehet válaszokat gyártani rá. Elvonatkoztatni nyilván nem lehet teljesen, és nem is kell, de az ember ember marad, a költő pedig a költészet által, a jó versek által születik és marad meg. Ha tud olyat írni, a szavak, szóösszetételek, mondatok olyan építményét tudja felemelni, amilyet még mások nem emeltek fel annak előtte. Ha eredeti tud lenni.
A botrányok embere szép, borzongató versek szerzője is volt; sérelmek, bántások, sértettség, sebzettség árad a sorai közül ma is. József Attilát tekintette mesterének, sorsában is szinte lekopírozta példaképét. Lemondás, fájdalom, keserűség kézenfogva járnak nála. Egy fanatikus, fanatikusan hívő költő öngyónásai a költemények. Talán magát is próbálta gyógyítani, amikor a világ sebeire kereste a gyógyírt. Egy olyan korban élt, amikor voltak sokan, akik megpróbáltak hinni egy szebb, új világ eljövetelében, és aztán csalódtak. Talán ő is. A költészet által tenni valamit, hogy a világ kereke jobban forogjon, illúzió, önmagunk becsapása. Erre neki is rá kellett jönnie. És mennyiféle széttartó erő feszítette még az embert és költőt belülről, miféle belső viharok és fergetegek dúltak benne! Hogy aztán szétrobbantsák magát az alkotót is, mint egy töklámpást. Fanatikus költőként hitt a vers, a versei igazában. És nem volt tovább, amikor csalódott a hitében.
Újraolvasva most, talán nem ugyanaz az élmény volt, mint kamaszkoromban. Valamiért többet vártam tőle, és most nem kaptam, csak jóval kevesebbet. Velem volt a baj vajon? Az én hangulatommal? Ha, teszem azt, nem sokkal később vagy korábban olvasom, ugyanaz az élmény lett volna-e, mint ekkor, lehet, hogy nem éppen a legjobb időben. Nem tudom. De a költő azért itt maradt a szívemben. Mint olyan, aki jó költő volt, aki kiteljesedhetett volna, még jobban. Nagy költő lehetett volna. Ha… És ezen el lehet gondolkodni. Magam is ezt teszem.
