Élt egyszer fenn a havason egy öregember és egy öregasszony. Gombán éltek, áfonyán és málnán. Egy szép napon elment az öregember málnát szedni, de a szokásosnál több ideig volt oda, az öregasszony idegeskedett, kiült a ház elé, és azon gondolkodott, vajon nem esett-e baja élete párjának. Egyszer csak látja, hogy szép szál ember közeledik az erdei ösvényen.
– Mit keres errefelé, jóember? – kérdi ijedten az öregasszony.
– Ne bolondozz, anyjuk! Én vagyok, a férjed!
– Nahát! – csodálkozott az öregasszony. – Elmentél öregen, hazajöttél fiatalon! Hol jártál?
– Valóban megfiatalodtam volna? – kérdezte az ember. – Éreztem, hogy könnyebben járok, mint eddig, a terhet is könnyen hordtam.
– Mi történt veled?
– Málnát szedtem egy meredek hegyoldalon. Meleg volt, megszomjaztam. Kerestem egy hűs forrást, jót ittam belőle. Aztán elálmosodtam, és egy kicsit szundítottam. Ahogy fölébredtem, rögtön hazaindultam. Most itt vagyok.
– Te bizony az ifjúság forrásából ittál. Annak vizétől fiatalodtál meg. Gyorsan mutasd meg, merre van!
Másnap korán reggel elmentek, és az öregasszony annyit ivott a forrásból, amennyit csak tudott. Elálmosodott, aludt egyet. Addig a férje gombát szedett az erdőben. Hát amikor visszatért a forrás közelébe, gőgicsélést hall az egyik bokor tövéből, a felesége meg sehol. De azért ráismert az öregasszony ruhájára, ott kapálózott benne egy leánygyermek, egy kedves kis csecsemő. Az történt, hogy az asszony olyan sokat ivott a fiatalság vizéből, hogy túlontúl megfiatalodott. Vakarhatta a fejét az ember, hogy most már mihez kezdjen egy pólyásbaba-feleséggel.
A légy meg a bolha (Svéd népmese)
Egy vállas legény betakarózva aludt az ágyában. Takaróján egy légy meg egy bolha beszélgettek:
– Csinos volnál, te legyecske, a szárnyad is szép fényes, de miért dülled ki úgy a szemed?
– A sok nevetéstől – válaszolta a légy.
Csodálkozott a bolha:
– Ugyanbiza, hol találsz annyi nevetnivalót ezen a szomorú világon?!
– Találok én – felelte a légy. – Amikor egy kopasz ember fejére szállok, engem akar agyoncsapni, továbbrepülök, és a saját kobakján csattan a tenyere. Hát ez se nevetséges?
– De igen – ismerte el a bolha.
Hallgattak egy kicsit. Aztán a légy kíváncsiskodott:
– Mondd csak, bolhácska lelkem, miért görbe a te hátad?
– Mert sok nehezet emelek – felelte a bolha. – Ha akarom, a legnehezebb embert is megemelem. De meg én!
– Hiszi a piszi! – ingatta a fejét a légy.
– Bebizonyítom! – mondta a bolha, s azzal bebújt a takaró alá, be a legény inge alá.
Amikor a légy látta, hogy a nagy, erős legény hánykolódik a bolhacsípéstől az ágyon, olyan jót nevetett, hogy még inkább kidülledt a szeme.
