Vásárhelyi Miklós a forradalom napjaiban Nagy Imre miniszterelnök sajtófőnöke volt, később pedig vádlott a Nagy Imre-csoport perében. Mindig foglalkoztatott Vásárhelyinek a – számomra érthetetlen – ötéves börtönbüntetése, miközben a vádlottak közül többen is halálbüntetést kaptak. Amikor aztán a megjelent könyvekből megismertem a per folyamatát, kiderült, hogy Vásárhelyi a „bűnbánat” és a megalázkodás, a tagadás oly mértékű színjátékát mutatta be, ami csak undort válthat ki az olvasóból. Olyannyira ellentétben állt ez a megvádolt miniszterelnök és részben társainak a felelősségvállalásával és megingathatatlanságával, hogy az ilyenkor szokásos alázatos beismerések és megbánások hamisan hangzottak. Az öt évet sem kellett letöltenie. A kommunista diktatúra kutatójaként alapítója a TIB-nek, az SZDSZ-nek, 1984-től pedig ott volt a Soros Alapítványban. Változatos pályát járt be tehát, és nehéz kideríteni ennek ismertében, hogy valójában mit is képviselt ez a mindig felszínre kapaszkodott ember. Megkerülhetetlennek mutatkozik számomra Vásárhelyi pályájának ismeretében, hogy ne gondoljak azokra a szánalmas megfé­lemlítettekre, akik valósággal „vért izzadtak” abbéli buzgalmukban, hogy a vésztörvényszéken biztosítsák a bírót a kommunista rendszer iránti hűségükről, elítélve az őket megtévesztőket, akik miatt ide jutottak. Az, hogy a jövőjüket biztosítandó nem egy közülük hűségét bizonyító besúgó lett, ismert következmény.

Nagy Imre miniszterelnök nem kért kegyelmet. Mindvégig (reform)kommunista maradt, és azzal a meggyőződéssel halt meg, hogy a jövő igazságot szolgáltat neki. Abban viszont végzetesen tévedett, hogy a tűz és a víz egyezséget köthet. Az volt sorsának tragikus vezérfonala, hogy az emberi tisztességgel és becsülettel a sztálinizmus szülte rendszert akarta megszelídíteni. Nem ismerte fel/el, hogy ez lehetetlen.