Fekete Réka
Évek óta egyre gyengébbek a diákok és a pedagógusok vizsgaeredményei, de az erre hivatottak nem készítenek valós elemzéseket, jobbító stratégiákat, nem változtatnak a biflázni való tananyagon, az idejétmúlt oktatási módszereken, a számonkérés mikéntjén és tétjén. Hadd vesszen, aki nem tud alkalmazkodni, aki értelmetlennek tartja a használhatatlan tartalmak rögzítését, a hétköznapi gyakorlattól mérföldkövekre eső elmélet bemagolását, akinek nincs protekciója. Aki pedig marad, annak „mi mondjuk meg, hogy mennyi kétszer kettő”.
Nos, a hazai oktatásban uralkodó állapotok a politikai harctéren megvívott hatalmi küzdelmeket tükrözik, szinte évszakonként változnak a miniszterek, a visszatérők mindent elsöpörnek az előttük felhalmozódott szemétből, és újabb bizonytalansághegyeket építenek. Mi más lehetne az oka annak, hogy a diákok nagy hányada elmenekül az iskolából, inkább keresi máshol a használható tudást, idejekorán munkába áll, vagy – ha értelmiségi pályára szánja el magát – magánórákon szerzi meg az egyetemi felvételihez szükséges tudásanyagot. Szembesülni kényszerülnek azzal, hogy aki komolyan veszi a dolgokat, az csak magára számíthat, a többiek belenyugszanak, lesz valahogy.
Helyhatósági, parlamenti, európai uniós választások alkalmával jó lenne ezeket a kérdéseket is mérlegelniük a voksolóknak, de elsősorban a mindent ígérő jelölteknek, hisz mindannyiunk jövőjéről, gyermekeinkről döntünk. De két választás között is tehetnénk arról, hogy ne tűrjük meg a katedrapolitikusokat olyan tisztségekben, ahol sorsfordító kérdésekről döntenek, és azt se hagyjuk, hogy megfélemlítéssel elriasszanak az anyanyelvünkön való tanulástól, mint ahogy tették (teszik) ezt felekezeti középiskoláink, nagy múltú egyetemeink esetében.
Buktak a nyolcadikosok – írjuk évek óta –, tömegesen elhasalnak az érettségizők – jelentjük, miközben a számok mögött az érintettek hibáján kívüli valós gondok mételyezik a rendszert. Olyanok, amelyeket legfennebb választások idején emlegetnek a döntéshozók. A szülők, gyermekek, pedagógusok ellenben mindennap érzik: óriási szakadék van a diákoknak, a pályát választott fiataloknak átadott ismeretek és a valóság között. Nem képességeik, készségeik állnak az oktatás középpontjában, a tehetséggondozásra nem fordítanak kellő figyelmet, aki tovább kíván látni az orránál, attól megkérdezik: valami baj van?
Baj nincs, csupán annyi, hogy fiataljainkat hozzászoktatták: lesz valahogy. Ez pedig vajmi kevés ahhoz, hogy akár a harcokban is kiálló elődeink nyomdokaiban járjunk.
Pedig közösségi jogainkat tekintve igencsak elkelne egy kis tudatosság, az oktatás terén pedig jó lenne, ha újra meghonosodna az a szemlélet, amely a valahogy legyen helyett a mostaninál, a miénknél sokkal több elérésére serkenti gyermekeinket.
