Nagy D. István
Ha anakronisztikus, elvakult, nemzetféltő megnyilvánulásokból netán hiány lenne, bizonyosan akad, aki ezt a tűrhetetlen állapotot azonnal orvosolja. Az aktuális buzgómócsing szerepet a Szociáldemokrata Párt két politikusa, a meredek megnyilvánulásairól már eléggé ismert Şerban Nicolae és az egykori külügyér, szintén nem a békés együttélés egyik bajnokaként elhíresült Titus Corlățean vállalta magára.
A két kormánypárti honatya úgy érezte, az nem történhet meg, hogy 2020-ban, száz évvel a versailles-i békeszerződések után Romániában ne lenne egy ünnepnap, amely a kis Trianon-palotában történtekre emlékeztessen, trikolórral, ünnepséggel, közpénzzel bőven kitömve, ahogy illik. Elvégre nem mindennap hull a nemzet ölébe százezer négyzetkilométernyi gazdag és fejlett terület, amivel ráadásul „borzalmasan elnyomott” testvérei „felszabadítását” is elérte. A román hatalomnak oka van ünnepelni, ha mást nem, hogy száz év alatt enyhén megtépázottan, de a környéken egyedüliként sikerült egyben tartania az országot, amelyet jó diplomáciai lavírozással, ügyes helyezkedéssel és több mint kedvező nemzetközi konjunktúra mellett összehoztak.
Erdélyi magyarként természetesen e tények nem vigasztalnak, hiszen „a trianoni szerződés napja” nekünk csak egy újabb provokáció, megalázás, a Rúgjunk egyet a magyarokon című sorozat sokadik epizódja a mostanra már jól ismert Mi vagyunk az urak itt szlogen szellemében. Az is borítékolható, hogy amint a centenárium évének rendezvényei, ez is belefullad majd a felszínes hazafiság tengerébe. És újabb kifejezője lesz a mindenkori román hatalom abbéli frusztrációjának, hogy a magyar közösség százévnyi elnyomás ellenére sem volt hajlandó felszívódni vagy beolvadni, akadályozva – a 21. században egyébként végleg tárgytalannak tekinthető – tökéletes román nemzetállam megvalósulását.
Hogy mennyire földhözragadtak mind e tervezet, mind más hasonló – a Magyar Országgyűlés 2020-at a Nemzeti Összetartozás Évének nyilvánító döntése utáni – megnyilvánulások kiagyalói, jól mutatják a jogszabály-kezdeményezés indoklásában szereplő kijelentések. Ezek szerint a békediktátum torz beállítása, a történelemhamisítási próbálkozások, az „egyesek” által újból terjesztett revizionista álláspontok késztetik őket e lépésekre.
E sorokat olvasva akaratlanul is a bibliai közmondás jut eszünkbe: más szemében a szálkát is meglátja, a sajátjában a gerendát sem. Kérdeznénk tisztelettel: az úton-útfélen emlegetett egyesülés a Moldovai Köztársasággal, újabban az Észak-Bukovina irányába való vágyakozó kacsingatás, a Tiszáig terjedő Nagy-Románia-térképek ereklyekénti mutogatása mégis milyen jelzővel illetendő? És ha már itt tartunk, mi lenne, ha azt a rengeteg energiát, amelyet arra pocsékolnak, hogy állandóan emlékeztessenek: „ez itt Románia, és az is marad”, abba fektetnék, hogy a magyar közösség jól érezze magát ebben az országban, amely tetszik, nem tetszik, de a szülőföldje.
