A házasság előtt álló fiatal nők gyakran aggódnak amiatt, hogy sikerül-e jó kapcsolatot kialakítaniuk a jövendőbeli párjuk szüleivel. Ma már az új család rendszerint külön háztartásban él, ennek ellenére még így is bőven van lehetőség a félreértésekre, kisebb-nagyobb hidegháborúkra. Ezért fontos, hogy mindkét fél próbálja feltalálni magát a kialakult új élethelyzetben.
A családi kapcsolatokat lehet és kell is tanulni: tudatossággal, odafigyeléssel számos családban simították el a konfliktusokat, és indultak el a kölcsönös megértés irányába.
A legtöbb anyós–meny perpatvar okozója a féltékenység amiatt, hogy az anyák képtelenek elszakadni a fiaiktól. Egyfajta féltékenység az újdonsült feleség részéről is jelentkezhet, főleg, ha azt tapasztalja, hogy a férje képtelen határokat szabni és összevissza ingadozik a párja és az anyja között.
Egy kapcsolatrendezés céljából szervezett anyós–meny találkozón a foglalkozást vezető szakember egy vasárnapi ebédmeghívást épített bele a drámajátékba. Érdekes volt megtapasztalni, hogy kinek milyen elvárásai vannak egy ilyen helyzetben. Például mennyire ragaszkodik hozzá az anya, hogy a fiatalok, ha törik, ha szakad, meglátogassák. Már a múlt héten is voltak, ezen a hétvégén más programjuk van, vagy inkább kettesben lennének, de az idős asszony ragaszkodik az ebédmeghíváshoz, bepácolta a karajt, és minek is ment a piacra, ha senki nem eszi meg, amit főzött.
A kialakított helyzetben két jövendőbeli anyós játszotta el a fiatalok szerepét, az eléjük állított harmadikkal szemben – aki az egyikük anyósát képviselte. Érdekes megfigyelés volt, hogy a két leendő anyós azonnal egy párként zárt össze, egymást támogatták a konfliktushelyzetben – és közben megértették anyaként is, hogy nem állhatnak bele imádott gyerekük és az általa választott társ egységébe.
A felek ritkán veszik észre, hogy rivalizálni próbálnak egymással. Az anyós épp egy gyászfolyamatban van, és ebben a helyzetben könnyű hibát találni a fiát elrabló „némberben”. Az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben arra van szükség, hogy a párok képesek legyenek kommunikálni egymással, illetve a szüleikkel is. Jó, ha először mindenki a saját szüleivel beszél, az érzéseit nyíltan közvetítve, terelés, vádaskodás nélkül – ehhez pedig már kellő mennyiségű érzelmi intelligenciára lesz szükség.
Lehetőség szerint a házaspár ne függjön se érzelmileg, se anyagilag az eredeti családjuktól, fontos hogy egyként működjenek, mert nem egészséges az sem, ha az anya és a lánya fog össze a vő ellenében. A másik fél szüleinek gátlástalan bírálgatásától is tartózkodni kell, az „olyan vagy, mint anyád” típusú mondatok nem segítenek, csak rontanak a helyzeten.
A menyek és anyósok alkalmanként szervezhetnek maguknak programokat. A lényeg az, hogy az együtt töltött idő segítségével a kapcsolatuk megerősödjön, és jobban megértsék egymást. Ha valamilyen félreértés történt, próbáljanak gyorsan és méltósággal túllendülni a problémán. Ne hagyják figyelmen kívül, ne tartogassák magukban.
A legfontosabb elv a szüleinkkel való kapcsolatban az, hogy ha boldog házasságot szeretnénk, akkor elsősorban a társunkkal kell egységben élnünk. Elsősorban férjek, feleségek vagyunk, és másodsorban fiúk, lányok. Egy konfliktushelyzetben nem a szüleink, hanem a párunk mellett állunk. Nem középen, két malomkő között őrlődve – hanem mellette!
Az anyós–meny konfliktus valójában soha nem személyek közötti háború, inkább olyan jelenség, amelyben valaki részéről nincs elismerve és tiszteletben tartva a párkapcsolat, a házasság elsőbbsége! Ha ezt sikerül helyretennünk magunkban, ha ehhez hozzásegítjük a párunkat is, és persze a szüleinktől is ezt várjuk el – nagy baj már nem lehet.
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
