Eme indulatok fokozódására különben nehéz racionális magyarázatot találni, ám az a tény, hogy a magyar kormány fellépést sürget, azt is egyértelműsíti, sürgősen változtatni, javítani kellene az áldatlan állapoton.

Az elmúlt időszak történései azt igazolják, hogy a nacionalizmus, miként az anyag, nem vész el, csak átalakul. A kilencvenes és a kétezres évek elején egyfajta indulatosabb és nyersebb arcát mutatta, míg a huszonegyedik században újraéledő változata alattomossá is vált – példázza ezt a marosvásárhelyi katolikus iskola és az orvosi és gyógyszerészeti egyetem ügye –, miközben energikusságából mit sem veszített, igazolják ezt a tömegrendezvényeken felcsendülő magyarellenes rigmusok. Az úzvölgyi epizód pedig mindezek sajátos, aggasztó keveréke, hiszen fondorlattal előkészített, majd erőszakkal, a szélsőséges fociultrák erejével megpecsételt történet.

Tágabb kitekintésben is furcsa és érthetetlen a magyarellenes légkör újbóli meghonosítása, hiszen a kelet-közép-európai térségben figyelemre méltó változások történtek a közelmúltban. A legbeszédesebb példa a szerbiai, egy olyan térségé, ahol a nacionalista indulatok a tetőfokra hágtak, ám az elmúlt években a magyar–szerb kapcsolatokat mégis sikerült lényegesen megváltoztatni. Felvidéken a himnusztörvénytől közösségi nyomásra visszaléptek, e régióban kisebbségi ügyekben a Visegrádi Négyek szövetsége okán is viszonylagos stabilitás érzékelhető. Ukrajna viszont a lehető legrosszabb példa, az ottani oktatási és a nyelvhasználatról szóló törvény minden nemzeti közösség számára példátlan jogfosztást hozott; e helyzet akkor változhat, ha az új elnök szakítani kíván elődje nézeteivel.

Ukrajnát követően tehát mifelénk sokasodnak leginkább a nacionalista indulatok, ismételjük, észérvek szerint megmagyarázhatatlanul. Pedig amennyiben térségünk lakói valóban szakítani kívánnak a dicstelen szocreál vívmányokkal, pártállami és szekus beidegződésekkel, egymásra utaltak. Mindazok, akik sötétség és félelem helyett világosságot és jólétet kívánnak, szövetségeseket kell keresniük, románoknak és magyaroknak egyaránt. Ám ehhez fel is kell nőni, s végre ki kell dobni a múlt minden áporodott, dohos szennyét! De ez a folyamat megtorpant, nem csupán nemzetiségi és kisebbségi vonatkozásban, mert fejlődés helyett a visszarendeződés réme kísért. Ma már ugyanis nem egyértelmű, hogy ez az ország, választott politikusainak és lakóinak egy része végérvényesen szakítani kíván-e a dicstelen kommunista múlttal. A magyar nemzeti közösség szemszögéből a nacio­nalizmus megalázó és értelmetlen, ám a többség számára is a helyben járást, mi több, a diktatúrába való visszatáncolást jelenti. Jó ez valakinek?