Amikor az épület mellett haladtunk el, szinte mindig apám felé néztem, hiszen olyan büszke voltam arra, hogy ő építette. Ő azonban mindig a másik oldal, a kegytemplom felé nézett. Valami mérhetetlen tüske vándorolhatott lelkében. Soha nem beszélt a KALOT-ról, építésének történetéről. Különben is szűkszavú ember volt. Egyszer annyit mondott Kós Károlyról, hogy nagy mester, nagy művész volt. Ezenkívül még egyetlen pillanatra emlékszem a KALOT-hoz kapcsolódó történetekből. Valamikor a hatvanas évek elején a szeredai múzeumban nagy Szervátiusz-kiállítást rendeztek, amelynek a megnyitójára édesapám külön meghívót kapott, szinte ujjongva, örömmel vette kézhez. Szervátiusz Jenő bácsival, aki a népfőiskola tanára volt, a faragótanfolyamot vezette, nagyon jó viszonyban volt. A menasági, a hősi halottak emlékére alkotott szoborhoz – amely ma is ott áll az Árpád-kori templom kertjében – a követ a Somlyó-hegy oldalában, a Kőosztovátánál nyitott kőbányában választotta ki a művész, apám segédletével. Nem véletlen tehát a kölcsönös öröm, amikor a kiállításmegnyitón újból találkoztak.

Ennyit s nem többet tudtam meg apámtól a KALOT ügyében. Ennél többet és mást soha nem emlegetett.

Pedig lett volna, amiről mesélnie. Hisz egy megbízási cédula szerint ő viselte az összes felelősséget az építkezésért.

Furcsa egy cédula ez. 1942-ben készült, akkor, amikor már nagyjából tető alatt állt az egész épület, a keleti szárny biztosan elkészült, mert a Szervátiusz vezette faragótanfolyamosok már itt dolgoztak. Kellett volna tehát lennie egy korábbi megbízásnak, esetleg szerződésnek is. Ki tudja?

De apám soha nem beszélt nekünk, gyermekeinek az egész KALOT-kalandról, bővebben talán csak édesanyánknak. Pedig mesélhetett volna a Nagysomlyó oldalában, a Kőosztovátánál a kőfejtés megindításáról, ahonnan az építési követ a csicsói kőfejtők kitermelték. De nekünk, gyermekeknek elmesélhette volna a Kőosztováta legendáját is, amely arról szólt, hogy a gőgös várúrnő vasárnap, pünkösd napján is csattogtatta az osztovátát, hogy időre megszője a kelengyét lányainak, hiába mondták neki, hogy az Úr napját meg kellene szentelni, misére kellene mennie, hiszen már harangoztak, ő csak nem állt le, belecsapott a villám, osztovátástól együtt kővé változott. De beszélhetett volna apám arról is, miként hozták el Nagybaconból a híres téglavető cigányokat, akik kivetették és kiégették a főiskolához szükséges tégla- és tetőcserép-mennyiséget. Egy hátramaradt rongyos füzet szerint, amelyben a fuvarokat jegyezgette be, ez is egy elég nagy, külön szervezési tételt jelenthetett, az akkori lelkes hangulatban nem volt nehéz az embereket beszervezni kő, homok, kavics, épületfa fuvarozására, de nyilván kellett őket tartani s hét végén kifizetni.

Füzeteket és több tucat, rózsaszín papírra gépelt bérelszámolási cédulát őrzök, amelyeket bizonyára az igazgató gépelt ki apám kéziratos nyilvántartó füzeteiből. Mindegyiknek az alján ott van apám aláírása, hogy az összegeket átvette, és kifizette az embereket. Kőművesek, ácsok, napszámosok, téglavetők, mészhordók, homok- és kavicsfuvarozók, de még vízhordók is szerepelnek a kimutatásokban. De a területet is fel kellett tölteni, rengeteg földet, kavicsot odafuvarozni, mert Kósnak az alapvető háborgásai ezzel voltak kapcsolatosak, tudniillik ő a főiskola épületét a kegytemplom melletti magasabb, dombosabb helyre képzelte, nem a szemközti, patak melletti gödörbe… Régi, öreg házat vagy csűrt kellett megvásárolni, lebontani a téglaégetéshez tűzifának, ezért is fizetség járt. Egy másik füzetoldalon a barátoknak kölcsönbe adott építkezési anyagok és az elvégzett munkák szerepelnek, ugyanis az 1941-es földrengés elég jelentős károkat okozott a kegytemplomban és a zárdában, ezeket is ki kellett javítani a KALOT-építés égisze alatt. Tény, hogy az emberek megkapták a „pallértól” a pénzüket. Apám egyetlen bérelszámolási listán szerepel, az 1942. június 6–14. bérheti listán, amelyen legelöl az áll, hogy „Ferencz I. építész fizetési előlege… 253,50 pengő”. Lehet, hogy így kapta egész idő alatt a bérét, lehet, hogy nem is volt megállapodás arról, hogy mekkora összegért vezeti az építkezést. Most már nem is fogom megtudni soha, jussom csak egy kicsi büszkeség.

Mert apám néma csönd volt, amikor a KALOT mellett mentünk el. Emlegette viszont édesanyám, ó, annyiszor hangzott el a „bezzegha”, hogy egy idő után már a vereskakas meséjét helyettesítette… Különösen, ha el volt keseredve, mondjuk, amikor nagy, országos esők zúdultak alá, és csorgott be a lyukas zsindelyek között a házpadlásról a víz, ilyenkor mindig nekem kellett felmászni a padlásra, ahol idébb-odébb rakosgattam a használatlan edényeket az esőlé felfogására – szóval mindig ehhez hasonló alkalmakkor jött elő a „bezzegha”-val, a hatezer pengővel. De felemlegette az osztályharcos időkben is, amikor apám bujdosott, s anyám viselte a kulákság szégyenletes, szegényes gúnyáit: mert ha az az ötezer pengő, akkor most Somlyón laknánk, abban a házban, amelynek megvételéről a KALOT-építése alatt megállapodott apátok, de akkor se tudott az asztalra ütni… Szóval, olyan lett ez az öt-hatezer pengő a családi legendáriumban, mint a mesebeli kiskakas aranytallérja, épp csak a nagybojár hiányzott, aki meghallja. Lehet, hogy édesapám emiatt nem beszélt soha azokról az időkről. Az idők teltével elhalványodott az egész ügy, számomra azzal múlt el, hogy a háborús vérzivatar számlájára írtam, a kicsi magyar világ hirtelen múltával, a pánikszerű menekülésekkel magyaráztam, arra gondolván, hogy apám is valamiképpen ekként könyvelt. Talán nem is volt soha öt-hatezer. Veszett több is Mohácsnál!

A semmibe veszhetett volna az egész, elsüllyedhetett volna emlékezetem legmélyebb bugyraiba, az örök feledés homályába, ha Cseke Péter jóvoltából – aki tanulmányt is írt a Csíksomlyói Népfőiskoláról – nem kerül a kezembe egy könyv a Hungarovox 2001. évi kiadásában, amelyben egy hosszú életútinterjút olvashatunk Magyar Ferenccel, a népfőiskola akkori igazgatójával. Az interjút Kaiser László készítette. Élvezetes olvasmány az akkori idők csíksomlyói történéseiről. Magyar Ferenc részletesen beszámol a négy évről, attól a pillanattól kezdve, hogy Budapestről leköltözött Csíksomlyóra, elbeszéli a népfőiskola egész történetét, nehézségeit, amelyek főleg pénzügyiek voltak, de Teleki miniszterelnök úr segítsége mindig kivezette ezekből a helyzetekből. Beszél a tanfolyamokról, név szerint a tanárokról, munkatársairól, a rendezvényekről, az Ezer székely leány találkozókról. Felemelő érzés volt ezekről a legavatottabb embert hallani, illetve olvasni. Nagy és csodálatos dolgokat cselekedtek azokban az években.

Magyar Ferenc részletesen elmeséli a főiskola építésének történetét, Kós Károly felkérését a tervezésre, az épületanyagok beszerzését, miként kerül az épületfa-beszerzés érdekében kapcsolatba egy rossz hírű fakereskedővel, de aki végül is időben leszállítja a fát. („Amikor átadta a faktor-cédulákat, mellbe vágott egy mondattal: »igazgató úr, tudjon róla, hogy ez az utolsó szálig lopott fa.« Ezt – mint később kiderült – úgy csinálta, hogy az erdészeknek és a közbirtokosságoknak, ahonnan a fát kitermelte, azért fizetett valamit, de nagyobb részt ingyenesen felajánlott famennyiség volt, amit leszállított. Ez volt az első alkalom, amikor gondolkodóba estem, hogy vajon elfogadhatom-e azt, hogy nem szabályos módon történik az építőanyag beszerzése, de győzött aztán az a szempont, és ebben Kós Károly is megerősített, hogy végeredményben elfogadhatunk közbirtokosságoktól, erdőtulajdonosoktól önkéntes ajándékot a népfőiskola építéséhez”. (N. B.: látszik, hogy Budapestről jött, mert ha ismerte volna valamennyire is a csíki székelységet, akkor tudhatta volna, hogy a szívét is odaadja, ha a közérdek úgy kívánja. A 20. század elején így épült meg a főgimnázium a kalákázó csíkiak áldozata révén. Akkor talán nem kellett volna közbeiktatni egy vállalkozót, akinek ráadásul még fizettek is az ingyenfáért.)

(folytatjuk)