A szakmai siker sokszor apróságokban rejlik – állítja dr. Erdély Judit, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum magyar nyelv és irodalom tanára. Ilyen siker lehet az is – tanítványaként neki köszönhetem –, hogy az újságírói pályát választottam. Egy feladat okán őt kérdeztem pedagógusi pályájáról.
Erdély Judit 1961-ben született Erdővidéken, 1984-ben végezte el az egyetemet Kolozsváron, harmincöt éve irodalomtanár, tíz éve pedig egyetemi óraadó tanár is. Pályafutását nagymértékben meghatározták a nyelvművelő versenyek. 2010-ben megkapta az anyanyelv ápolásáért járó legnagyobb kitüntetést, a Kazinczy-díjat.
– Volt valami más terve gyermekkorában, vagy mindig tanítani szeretett volna?
– Más tervem nem volt. A szüleim pedagógusok voltak, és kisgyermekként mondhatni az iskolában éltem. Az sem volt túl nagy fejtörés, hogy milyen szakot válasszak. Az irodalom már nagyon korán elvarázsolt. Én lényegében orosz főszakon, magyar mellékszakon végeztem. Nem is bántam meg, mert nagy szerelmese vagyok az orosz irodalomnak.
– A tanárnőt mi motiválja, hogy szívvel-lélekkel átadja a tudását a gyermekeknek?
– Ez a mesterségem és ez a hivatásom. Ebben élek, lassan egy emberöltőnyi időszak óta. Nézd, ha az ember tanár, akkor éjjel-nappal tanár. Azt gondolom, az ember tanít és maga is tanul folyamatosan. Borzasztó lenne, elsősorban nekem, ha nem tartanám magamat szellemileg frissen, ha azt gondolnám, hogy ez a hivatás valami befejezett, valami lezárt dolog. A gyermekek fogékonyak a tudás iránt, ha az ember igyekszik egy kicsit fölnyitni a szemüket bizonyos dolgokra, amelyekről csak az iskolában hallanak.
– Több mint húsz éve diákokat készít fel az Édes anyanyelvünk nyelvhasználati és a Szép magyar beszéd versenyre. Hogyan kezdődött?
– 1996-ban találkoztam egy szovátai továbbképzésen Kerekes Barnabás tanár úrral, s általa a Szép Beszéd magyarországi mozgalommal. Ezt követően indult el a Mikes Kelemen Elméleti Líceum Alapítóköre, amely azóta folyamatosan működik. Ez a munka nekem nagyon sok örömet és elégtételt adott. Azt hiszem, hogy a gyermekeim születésén és létezésén kívül ez az egyik legnagyobb örömforrás számomra. A versenyeken való részvétel nagyon szép és nemes feladat, arról nem is beszélve, hogy ez a mozgalom tanárként engem is nevelt, formált. Azt hiszem, hogy enélkül korántsem lennék szakmailag az, aki most vagyok.
– 2010-ben a tanárnő megkapta a Kazinczy-díjat, ami a szép magyar beszéd szolgálatáért járó legnagyobb elismerés. Ezt hogyan élte meg?
– Amikor megkaptam az értesítő levelet, hittem is meg nem is, úgy gondoltam, túl szép, hogy igaz legyen. Aztán a családom, a férjem, aki az egész munkában a pártfogóm és nagy drukkerem is, nagyon örvendett. Elmentem Győrbe, ahol átvettem a Kazinczy-plakettet, természetesen ez is hatalmas élmény volt. Szakonyi Károly író és az azóta már eltávozott Wacha Imre tanár úr adta át a díjat. Ott voltak a kollégáim, a barátaim és a gyönyörű diáksereg. Nagyon szép, felemelő érzés volt. Annál is inkább, mert az első erdélyi pedagógus voltam, aki megkapta ezt az elismerést.
– Amikor a diákjai kapják meg a Kazinczy-érmet, milyen érzéssel tölti el?
– Az még nagyobb öröm. Megvan a munkának a gyümölcse, és nem tudok meghatódás nélkül arra gondolni, hogy mennyire komolyan tudják venni a versenyt. Ez egy megfejthetetlen csoda számomra, hogy mi motiválja az Y-generációt, a mai gyermekeket arra, hogy ezt a hihetetlenül nehéz versenyt és a vele járó felkészülést végigvigyék. Persze voltak még más szakmai sikerek is, hiszen más versenyekre is viszem a diákokat. Aztán ott a tanítás is, a hétköznapi munka. Volt már olyan élményem, hogy az egyik diákom azt mondta: „Köszönöm szépen, tanárnő, ezt az órát.” Az Erdélyi Helikonról szólt az óra, de nem értettem, mit köszön. Ez is például egy szakmai elégtétel. Nem okvetlenül mindig a csúcsok, nem csak az, amikor az embert kihívják és jutalmazzák, a szakmai siker sokszor apróságokban rejlik.
Molnár Boglárka
elsőéves újságíró-hallgató
