Ülök esténként a televízió előtt, és megdöbbenek azon, hogy tanult, okosnak kinéző, értelmesnek látszó emberek hogyan tudják így utálni a magyarokat? Nézem az állami televíziót, a népbutító műsort sugárzót, amit mi fizetünk…
Esténként összegyűlnek a megmondó emberkék, osztják az információt, az észt – és lelkiismeret-furdalás nélkül szidnak minket. Történelmünket módosítva elmagyarázzák, hogy csupán nekik jár ki minden, nekünk meg... pofa be! Ők vannak hatalmon, és úgy cselekednek, hogy mindent a saját javukra fordítsanak. Ők mindent tudni vélnek...
Néhány évvel korábban még meg-meghívtak az adásba egy-egy magyart, ma már nem. A tanult, nagyokos „kékszemű” kiszól a tévéből és megnyugtat, hogy ennek az országnak, és benne neked ennél jobb már nem is lehetne. Megfertőzik a lelkeket, magyarnak, románnak egyformán, csak más és más formában. Láttuk, hogy a megfelelően felkészített „mioritikus” keresztény mire volt képes az úzvölgyi temetőnél, és sajnos máshol is látjuk ennek a mérgezésnek a jeleit.
Volt a kommunista világban évente egy ünnepség, a nehézipari dolgozók napja. Ez negyvenhat évvel ezelőtt kezdődött.
Kisvárosunkban, amikor központi utasításra idetelepítették a „dudagyárként”, „Jájáként” ismertté vált autóvillamossági gyárat (teljes nevén Autóvillamossági Alkatrészeket és Villanymotorokat Gyártó Vállalatot), az elképzelés az volt, hogy „fel lehet tölteni” Moldvából betelepített munkaerővel. Nem sikerült, mert az 1962-ben induló gyár alkalmazottjainak zöme az itt, Székelyföldön iskolát végzett magyarokból került ki. Később bővítették a vállalatot a villanymotorrészleggel, ahova már sikerült idegenből hozott munkásokat, mérnököket alkalmazni. De nem éreztük, hogy ellenségeskednünk kellene velük. Beilleszkedtek. A nehéz Ceauşescu-korszakot magyarok-románok egyaránt megszenvedtük, és együtt ünnepeltük a diktatúra bukását is. A gyár bezárásáig nem volt semmilyen etnikai villongás...
Tíz évvel ezelőtt Puskás Csabával, az autóvillamossági gyár egyik volt vezetőjével kezdtük megszervezni újra az autóvillamossági vállalat napját. Az évente megtartott találkozókon nem akartuk felemlegetni, hogy kik a felelősek a gyár sorsáért, nem akartunk hangulatrontók lenni. A rendezvény igazi baráti találkozóvá vált, talán mert a vállalat munkaközössége mindig is összeforrt, komoly társaság volt, sok azonos korú munkás, mérnök, közgazdász dolgozott együtt. Jó csapat volt, amíg a gyárat be nem zárták, és egymáshoz való őszinte ragaszkodásunkat nem is tudták elvenni a munkahelyeinkkel együtt.
Az idei találkozónk azonban szomorúsággal töltött el. Habár meghirdettem magyarul és románul is az újságokban (már ahol lehetett), az egyetlen román, aki eljött, a volt eladási igazgató, „nea Pop Mitică” volt, aki jól beszél magyarul. A többiek távol maradtak. Van köztük olyan, akiből a románokat képviselő, védő politikus lett. Mindenesetre szomorú, hogy az egykori román kollégák nem akartak találkozni velünk. Így hűlnek el a barátságok. Ezt tette, ezt teszi a média, a televízió! Nagy kár!
Orbán-Barra Gábor