Azt mondták akkor a fiúk:
– Eressz el bennünket, apánk, idegen országba, hátha ott akad orvosság a bajunkra!
Megölelte őket az apjuk, útra bocsátotta.
Mentek a királyfiak, mendegéltek. Elmaradt mögöttük apjuk városa, kiértek a mezőre. Megláttak ott egy öreg parasztembert, aki ásójával forgatta a szikkadt, kemény földet. Megálltak a királyfiak, ráköszöntek, szóba ereszkedtek. Elpanaszolták neki bajukat.
– Nem tudsz orvosságot a bajunkra, öregapó? Elvesztettük az étvágyunkat, se enni, se inni nem tudunk, s csak senyvedünk-sorvadozunk.
– Tudok bizony orvosságot! – felelte az öreg. – De láthatjátok magatok is, mennyi a dolgom! Fel kell ásnom estére ezt a darab földet, hogy holnap bevethessem. Hanem ha segítetek, utána én is segítek rajtatok.
Ráálltak a királyfiak. Az öreg odaadta nekik az ásóját, maga pedig hazament.
Felváltva dolgoztak a királyfiak, igyekeztek, csak úgy szakadt róluk a veríték, annyira szerették volna megkapni az ígért orvosságot.
Az öreg paraszt otthon azt mondta a feleségének:
– Főzz estére egy nagy tál kását! De sokat főzz, ne félj, elfogy az utolsó cseppig! Amikor a nap is lenyugodott, a hold is feljött, visszatért az öreg a földjére, a házába vezette a királyfiakat.
Azok leültek a padkára, s nekiláttak a kásának, kikanalazták az utolsó cseppig; a tíz körmüket is megnyalták utána. Kértek volna még, de restellték. Akkor aztán megkérdezték az öregtől:
– Bűvös szert kevertél-e ebbe a kásába, öregapó? Ilyen jól még nem esett semmi étel!
– Nincs ebben semmi bűbájosság – nevetett az öregember. – Az ásó volt bűvös ásó, az, amivel a mezőn dolgoztatok. Az volt az orvosság a bajo­tokra!
Okultak belőle a királyfiak, hazatértek, s azóta is maguk ássák a kertjüket. De virulnak is, mint a rózsa.
(Szabó Enikő meseterapeuta
gyűjteményéből)