Mindez szép és jó, csak ki ne derüljön a turpisság, vagyis a titkos becsmérlés, amit hazaküldtek. Sajnos, most a múlt héten egy ilyen ügyből nemzetközi botrány kerekedett. Történt ugyanis, hogy az Egyesült Királyság washingtoni nagykövete, Sir Kim Darroch titkos jelentéseket küldött az amerikai kormányzatról és annak elnökéről, Trumpról egyáltalán nem rejtette véka alá alávaló véleményét. De azt hitte, hogy odahaza csakis mintegy száz illetékes láthatja, hallhatja, de tévedett, és ország-világ, valamint Trump is értesült róla.

Darroch úr nem tudta, hogy amit ketten tudnak, az már nem titok? Így, amit állít az amerikai elnökről, azt már sokszor több helyen is megírták, elmondták. Mindenesetre Trump úrnak igen rosszul esett az eset, mert neki saját magáról sokkal jobb véleménye van, mint a brit nagykövetnek. Azt hitte, hogy Amerika régi barátsága új lendületet kap, már csak azért is, mert Anglia angolosan távozik az unióból. Erre fel most mit lát, hall? Azt, hogy a brit nagykövet megbízhatatlannak, hozzá nem értőnek nevezi, és arra figyelmezteti kormányát, hogy Trump „pályafutása dicstelen véget érhet”.

Viszont jót is ír róla, például azt, hogy „botrányba süppedő életében vállrándítással lerázza magáról a vitákat, és megtépázva, de épen lép ki a lángokból, mint Arnold Scwarzenegger a Terminátor utolsó jeleneteiben”.

Trump – válaszul – Twitter-bejegyzésében aztán szintén nem bánt szőrmentén a Sirrel, s „félnótásnak, igen ostoba fickónak, felfuvalkodott bolondnak” nevezte, és az eset után le is mondott, a nagykövet, nem úgy mint Trump. (Pedig sokan örvendenének annak is).

Csoda, hogy az elnök még nem váltotta le azon titkosszolgálatok vezetőit, akik nem voltak képesek hamarabb felderíteni, hogy milyen aljas dolgokat terjeszt titokban róla a nagykövet úr. Pedig fürkészésben bizony nagy a gyakorlatuk az amcsiknak. Már régebb kiderült, hogy a német állampolgárok százezreit és Merkel kancallárt is lehallgatták, amit a másik nagy világbotrányt okozó – a Wikileaks által nyilvánosságra hozott – dokumentumokból tudunk, akárcsak azt, hogy az amerikai hírszerző ügynökség – NSA – a világ minden táján végez megfigyeléséket és lehallgatásokat. Akkortájt azt üzente a kancellár asszony a korábbi elnök Obamának, hogy „barátok között a kémkedés elfogadhatatlan”. Merkel asszony meg is sértődött amiatt, de arról hallgatott, hogy közösen figyeltették az akkori francia elnököt, Sarkozyt is.

Viszont ennek a mostani a kiszivárogtatónak – aki világgá kürtöltette a nagyköveti (fel)jelentéseket – lehet némi félnivalója, hisz a másik nagy szivárogtatóra, a Wikileaks főnökére, Julian Assangera, aki titkosnak szánt dokumentumok millióit szórta szét a világhálón, kemény börtönbüntetés vár. Amerika már rég nagyon ki szeretné törni Assange nyakát. Ő hét évvel ezelőtt Ecuador angliai nagykövetségére menekült, de most őrizetbe vették, és attól félhet, hogy Anglia kiadja Svédországnak, ahol szexuális erőszakkal vádolják, ők meg kiadhatják az Egyesült Államoknak, ahol titkos amerikai diplomáciai iratok tömeges kiszivárogtatása miatt szintén bírósági eljárás indulhat ellene. Sőt, el is tüntethetik valamelyik titkos amerikai börtönben.

Mindebből az a tanulság, hogy a véleményünket ne vessük papírra, ne írjuk meg e-mailen, ne mondjuk el telefonon. A nagykövet, ha mondandója vagy véleménye van, akkor repüljön haza országába, és ott azzal, akinek elmondani szándékszik, sétáljon ki a természet lágy ölére, mondjuk egy vízesés mellé, és ott suttogja el annak a fülébe, akiben megbízik. (Bár még abban is csalódhat.) Közben takarja el száját, mert az arról olvasók könnyen megfejthetik egy távcső segítségével az általa közölteket.

Nemsokára megvalósulhat az orweli (rém)álom, a gondolatrendőrség, és az emberek agyából majd távolról fognak olvasni, és akkor majd félhetünk, hogy ne arra gondoljunk, ami tiltott vagy nem ildomos.