Ráday Mihály sorozata először 1980 elején indult a Magyar Televízió képernyőjén, a Terefere című szórakoztató magazin betétműsoraként, a sorozat 25 éve önállósult. A városvédő műsor tavaly ősszel érkezett 200. adásához, a műsorvezető azonban idén ősszel is ünnepelhet: szeptemberben 40 éve, hogy Ráday Mihály megkezdte munkáját a Magyar Televízióban.

Ráday Mihály művészettörténész, operatőr, a Magyar Televízió Balázs Béla- és Kossuth-díjas főmunkatársának élete összefonódik az intézménnyel. Negyven éve kezdte tévés pályafutását a Szabadság téri falak között, később már szerkesztő-műsorvezetőként kapott feladatokat. Neve és az örökségvédelem az évtizedek alatt szinonim fogalommá vált. Műsorát hallgatva elmondható, hogy a szép magyar beszéd védelméért is ugyanilyen köszönet illeti meg.

— Negyven éve dolgozik a Magyar Televízióban, az Unokáink sem fogják látni ötlete viszont csak a 80-as évek elején fogalmazódott meg. Mit kell tudni a köztes időszakról?

— Operatőrnek vettek fel a Színház és Filmművészeti Főiskolára, és a második évben tanárom, Herskó János választott ki abba a szűk, hatfőnyi csoportba, mely rendező-operatőrként folytathatta tanulmányait. E kettős tudást kiválóan tudtam hasznosítani a Magyar Televízióban, mivel a nyugati gyakorlattal ellentétben az akkori viszonyok között itt polihisztornak kellett lenni. A televíziózás aranykorába csöppentem, kosztümös darabok tucatjait készítettük. Örkény-, Moliére-, Csiky Gergely-, Osztrovszkij-művek adaptációinak lehettem a vezető operatőre. Igazi műhelymunka folyt, többek között Szőnyi G. Sándorral, Szinetár Miklóssal, Zsurzs Évával dolgozhattam együtt. Emellett számos dokumentumfilm rendezését bízták rám.

— Országos ismertségre azonban városvédő sorozatával tett szert. Közérdeket védeni csak bíráló szavakkal lehet, hogyan fogadták az akkori városvezetők a kritikát?

— Nagyon rosszul. Az aczéli ,,három T" besorolás közül nekem a ,,tűrt" kategória jutott. Ekkor hangzott el az egyik városi hatalmasság hírhedt mondata: Ki ellen akarják védeni a várost, elvtársak? Noha minden felvetésemet szakmailag alapoztam meg, ellenzékinek számítottam, s gyakori vendég voltam a pártközpontban, ismertebb nevén a Fehér Házban.

— A televízió hatalma a rendszerváltás előtt korlátlan volt, a felvetett problémára illett reagálni. Mennyiben változott ez a kilencvenes évektől?

— A verseny nélküli televíziós korszakban a képernyőn megszólalni presztízst jelentett, ez a tekintély a rendszerváltozás után némileg csökkent. Műsorunk nem szórakoztatni akar, sokkal inkább tettekre kíván sarkallni. Nézettsége alapján az Unokáink sem fogják látni igen népszerű, így felvetéseink ugyan biztos, eljutnak az illetékesekhez, de már lelkiismeretüktől függ, hogy kapunk-e választ.

— Mit tart legnagyobb sikerének, amire az idő távlatában is örömmel gondol vissza, s mi az, amit szívesen elfelejtene?

— Vannak magával a szellemiséggel, s vannak konkrét tárgyakkal összefüggő sikerek. Az előbbihez tartozik a Város és Faluvédők Szövetségének megalakulása. E szervezetnek 250 tagja van, és mára az egész Kárpát-medencét behálózza. Pályázatok, gyermektáborok fűződnek a nevéhez, így az ifjabb nemzedéket is meg tudjuk nyerni az ügynek, amit remélem, ők is továbbadnak egykor. A tárgyiasult sikerek között az enyészetre ítélt, de megmentett épületek tucatjait tudnám felsorolni, de látványos siker az Andrássy úti kandelábersor, utcák díszburkolatai. Sikerként említem, hogy újra vonzóvá váltak a kihalófélben lévő fémmegmunkáló, kőművesszakmák, amelyek e rekonstrukciókhoz nélkülözhetetlenek. Kudarcként élem viszont meg, hogy változatlanul épülnek a bevásárlóközpontok, amelyek a belvárosok leromlásáért is felelősek. Azt is nehezményezem, hogy Magyarországon, a világ számos országával ellentétben, nem sikerült bevezetni az értékvédő tulajdonosokat inspiráló adókedvezményt.

— Jövő héten mutatja be az m2 a Wekerle-telepről készült háromrészes riportfilmjét. Mit jelent Ön számára az erdélyi Kós Károly öröksége?

— A műsor második részében megszólaló, életét Kós Károly művészetének szentelő Antony Gall műépítészt idézem, aki szerint ,,Kós, ha csak két épületet is épített a főtéren, meghatározója lett annak a hangulatnak, ami összefogta a lakóközösséget". Valóban, Kós Károly szellemisége olyan apróságokban is megnyilvánul, hogy kerítés helyett ribizlisor választotta el a kerteket, s a két főtéri híd az összefogást sugallta. Az egykori építészek nagy hangsúlyt fektettek az oktatásra, az első pillanattól kezdve négy iskola, 110 pedagógus szolgálta a fiatalabb nemzedék okítását.

— Nagyszeben, Kézdivásárhely, Marosvásárhely, Nyárádszentlászló, és még hosszan sorolhatnám. Tevékenységének jelentős része a határon túli értékekhez kötődik. Hogy áll az emlékek védelme a Kárpát-medencében?

— A határon túli helyzet várostól függő. Szerencse, hogy számos településen anyagiak híján nem indulhattak meg jelentős átalakítások, így nagyon sok város építészeti szempontból őrzi hagyományait. Más központokat, Csíkszeredát, Kassát, Sepsiszentgyörgyöt utolérte a lakótelepek mételye. A városvédelem azokban a városokban erős, ahol a magyar lakosság számaránya jelentős túlsúlyban van. Ahol a betelepülők számaránya számottevő, ott kényesebb a helyzet: az új lakosokban még nem alakult ki a lokálpatriotizmus, közönyösek a múlt értékeivel szemben. A műsor jelképe az a görög istennő, akinek kezéből rongálók ellopták a lándzsát. Talán megérjük egyszer, hogy e helyeken is őslakosok és az új fészekrakók együtt keresik az eltűnt szimbólumot… (-)