De a falás emberke nem hagyta annyiban.

— Nono, csak lassan, mert nekem is őrölni kell.

— Itt már tudom, hogy nem őröl senki — mondta a molnár —, csak a királyi személyzet. De te különben miféle vagy?

— Szélkirályfi vagyok — azt mondja —, Szélkirálynak a legkisebbik fia, s őrölj nekem, mert a húgom megy férjhez, s kell a liszt — sorolta a falás emberke.

De biza a hegyi molnár mind csak azon volt, hogy nem őröl senki másnak. Úgy megharagudott emiatt Szélkirályfi, hogy ahajt csak megszökte magát, s a hegyi molnárnak a feje tetején állott meg. Egyből leteperte a földre, aztán félrehúzta az egyik sarokba. Akkor odament a garathoz, ahová a királyi búza fel volt öntve, s a búza tetejére ráöntött egy zsák lencsét.

Egyszer feleszénykedik a hegyi molnár, s odatámolyog a garathoz. Látja, hogy a sok lencse reá van öntve a búzára. Elkezd szomorkodni.

— Hát minek búsulsz, te hegyi molnár? — kérdezte Szélkirályfi.

— Hogyne búsulnék, mikor a lencsét ráöntötted a tiszta búzára, s a királynak mit adok számba?

— Hadd el, mert lesz, amit számba adjál — felelte Szélkirályfi.

Amikor lejárt az őrlés, Szélkirályfi odalépett a liszthez, s istenesen ráfújt. Hát nézz csodát, kétfelé vált az egész: az egyik sarokba került a búzaliszt, a másikba a lencseliszt. Vette Szélkirályfi a zsákját, megtöltötte a lencselisztből, avval elindult haza. Otthon azt kérdi az apja:

— Ugyan biza, hát minek időztél annyit?

— Hadd el — azt mondja —, mert a hegyi molnár nem akart őrölni, de letepertem a földre, hogy nekem is őröljön.

Úgy megharagudott emiatt az apja, hogy kezdte szidni a fiát:

— Ha csakugyan megbántottad a molnárt, most pakold fel a szekérre ezt a masinát, s vidd el neki.

Úgy is lett, eléhúzta Szélkirályfi a szekeret, s nemsokára a hegyi molnár családjánál kötött ki. Azt mondta az asszonynak:

— Itt van ez a csomag, s az uradnak add oda.

— Odaadom — azt mondja —, de a malomból csak egy hét múlva kerül haza.

— Nem baj, mert én hazaküldöm — felelte Szélkirályfi.

Avval mindjárt elment a malomba.

— Na, te hegyi molnár, van még őrölnivalód? — kérdezte.

— Van — azt mondja. — S megint őrölni jöttél?

— Én nem — felelte Szélkirályfi —, csak azt akarom megmondani, hogy eredj haza a családodhoz, s többet ne molnároskodj.

— Hát akkor miből élünk meg?

— Eredj csak haza, mert vittem nektek, amiből megéljetek — felelte Szélkirályfi.

Szót is fogadott a hegyi molnár, s mindjárt elindult haza. Hát otthon a felesége avval fogadja, hogy:

— Volt itt valami falás emberke, s nézd meg, hogy mit hozott.

Nézik is, hogy van egy gépezetféle, s az van reá írva, hogy aki megereszti, annak eléad mindenfélét, amit parancsolnak. Gondolja a molnár, ő biza leghamarabb ételt parancsol. Csakhamar megereszti a gépet, hát olyan dufla ételek és italok kerülnek elő, hogy igazi.

Elég az hozzá, hogy pár nap alatt meggazdagodtak a molnárék: nagy palotájuk volt, rengeteg marhájuk s pénzük is annyi, hogy megszámolni nem lehetett. Mikor a király megtudta, hogy miféle világ kerekedett a hegyi molnárnál, elfogta az irigység: szolgát, katonát, mindenféle őrt elzavart, hogy a molnártól kobozzanak el mindent. Ej, búsult a hegyi molnár, de nem volt, mit tenni: az ajtó között várta a király embereit. Hát abban a pillanatban megfullamlott a szél, s eléállt megint a falás emberke. Azt mondta:

— Ne búsulj semmit, te hegyi molnár, mert tudom, hogy milyen veszedelembe kerültél. Adj csak valami ennivalót, mert én kisegítlek a bajból.

A hegyi molnár mindjárt megvendégelte Szélkirályfit. Annyit megevett, s olyan ereje lett tőle, hogy ritkaság. Akkor kiment az útra, csak felfújta magát, s megkezdődött a nagy vihar: olyan erős szél kerekedett, hogy szempercek alatt mindent elsepert az útjából. Se szolga, se őr, se katona, se király, minden odalett, mintha nem is lettek volna. Az ítéletidő senkinek nem kegyelmezett.

Így lett vége a sok irigységnek, a hegyi molnár pedig azótától is él, ha meg nem halt.

Aki nem hiszi, nézzen utána.