Már nem újdonság, hogy a háborús Szíria után Romániát hagyja el a legtöbb polgára: a legóvatosabb becslések szerint is meghaladja a négymilliót azoknak a száma, akik azért távoztak, mert úgy érzik, hogy munkájukat itthon nem becsülik, azaz nem fizetik meg eléggé. A kitelepedés már olyan méreteket öltött, hogy itthon – a túlduzzasztott hivatalnoki szektoron kívül – gyakorlatilag minden ágazatban munkaerőhiány mutatkozik, noha elvileg még lenne honnan meríteni, hiszen alig van több alkalmazottunk, mint a feleakkora lakosságú Magyarországnak. Pontos adatokat egyébként erről sem tudni, és az eltérés egymilliós nagyságrendű: lehet 5,2 vagy 6,3 millió munkavállaló is. A nyilvántartások megbízhatóságáról csak egy példa: a 2011-es népszámlálás során 19,4 millió román állampolgárt írtak össze, de 2019. január elsején – a hangsúlyozott népességfogyás ellenére – lakhely alapján 22,17 millió lakosról tudott az országos statisztikai intézet. Ebben az itt élő külföldiek is benne vannak, akik 2018 nyarán mindössze százezren voltak. A különbség 2,67 millió lélek!

De ki is törődjön ezzel a rejtéllyel, amikor az is csak a Nyugatot érdekli, hogy a kivándorolt diplomás románok fele a végezettségénél jóval alacsonyabb rangban dolgozik. Ez legalább két jelzés hazafelé: hogy kint az alja munkából is jobban meg lehet élni, mint itthon, és hogy a hazai oklevelek érvényesítése nehézségekbe ütközik. Ez nem is csoda: valószínűleg nálunk a legmagasabb a megvásárolt vagy plágiummal szerzett diplomák aránya – a politikai osztály soraiban mindenképp –, ugyanúgy, ahogy nálunk van a legtöbb funkcionális analfabéta az Európai Unión belül. És bőven van még negatív rekordunk: a kiskorú anyák számával néhány afrikai országot is lekörözünk – évente tízezer kamasz lány szül Romániában, ez is az új évezred hozadéka –, és e téren is csak néhány civil szervezet próbál tenni valamit, az állami szervek nem érnek rá.

Javítani a helyzeten csak hosszú távú, jól átgondolt stratégiákkal lehetne. A kivándorlás és az elöregedés ugyan egész Kelet-Európát sújtja, de azért nem szabad bedobni a gyeplőt. Meg kell próbálni lelassítani ezeket a folyamatokat okos családpolitikával, országfejlesztéssel, az oktatás korszerűsítésével. Az már látszik, hogy az állami bérek, illetve a nyugdíjak megemelése nem elég: habár szükség van erre is, az intézkedés még egy négyéves választási ciklus végéig sem tartható fenn. Nincs mögötte fedezet, nem enyhít a szegénységben élők nyomorán, nem hoz be az elmaradottságból. Kilábalásra akkor lesz remény, amikor ezt a döntéshozók is felismerik...