Miközben a pártok az elnökválasztásra készülnek, a kormány pedig a költségvetési hiány kordában tartásával küzd, senki sem figyel arra, hogy Románia folyamatosan veszíti el lakosságát, és ez máris gondokat okoz, amelyek csak súlyosbodni fognak. Minél kevesebbet törődnek velük, annál inkább.
Már nem újdonság, hogy a háborús Szíria után Romániát hagyja el a legtöbb polgára: a legóvatosabb becslések szerint is meghaladja a négymilliót azoknak a száma, akik azért távoztak, mert úgy érzik, hogy munkájukat itthon nem becsülik, azaz nem fizetik meg eléggé. A kitelepedés már olyan méreteket öltött, hogy itthon – a túlduzzasztott hivatalnoki szektoron kívül – gyakorlatilag minden ágazatban munkaerőhiány mutatkozik, noha elvileg még lenne honnan meríteni, hiszen alig van több alkalmazottunk, mint a feleakkora lakosságú Magyarországnak. Pontos adatokat egyébként erről sem tudni, és az eltérés egymilliós nagyságrendű: lehet 5,2 vagy 6,3 millió munkavállaló is. A nyilvántartások megbízhatóságáról csak egy példa: a 2011-es népszámlálás során 19,4 millió román állampolgárt írtak össze, de 2019. január elsején – a hangsúlyozott népességfogyás ellenére – lakhely alapján 22,17 millió lakosról tudott az országos statisztikai intézet. Ebben az itt élő külföldiek is benne vannak, akik 2018 nyarán mindössze százezren voltak. A különbség 2,67 millió lélek!
De ki is törődjön ezzel a rejtéllyel, amikor az is csak a Nyugatot érdekli, hogy a kivándorolt diplomás románok fele a végezettségénél jóval alacsonyabb rangban dolgozik. Ez legalább két jelzés hazafelé: hogy kint az alja munkából is jobban meg lehet élni, mint itthon, és hogy a hazai oklevelek érvényesítése nehézségekbe ütközik. Ez nem is csoda: valószínűleg nálunk a legmagasabb a megvásárolt vagy plágiummal szerzett diplomák aránya – a politikai osztály soraiban mindenképp –, ugyanúgy, ahogy nálunk van a legtöbb funkcionális analfabéta az Európai Unión belül. És bőven van még negatív rekordunk: a kiskorú anyák számával néhány afrikai országot is lekörözünk – évente tízezer kamasz lány szül Romániában, ez is az új évezred hozadéka –, és e téren is csak néhány civil szervezet próbál tenni valamit, az állami szervek nem érnek rá.
Javítani a helyzeten csak hosszú távú, jól átgondolt stratégiákkal lehetne. A kivándorlás és az elöregedés ugyan egész Kelet-Európát sújtja, de azért nem szabad bedobni a gyeplőt. Meg kell próbálni lelassítani ezeket a folyamatokat okos családpolitikával, országfejlesztéssel, az oktatás korszerűsítésével. Az már látszik, hogy az állami bérek, illetve a nyugdíjak megemelése nem elég: habár szükség van erre is, az intézkedés még egy négyéves választási ciklus végéig sem tartható fenn. Nincs mögötte fedezet, nem enyhít a szegénységben élők nyomorán, nem hoz be az elmaradottságból. Kilábalásra akkor lesz remény, amikor ezt a döntéshozók is felismerik...