Mert ritka az olyan eset, amikor a tettes jelt hagy maga után, egy cetlit a telefonszámával, esetleg névjegykártyát, hátán rövid bocsánatkéréssel. Előfordul viszont olyan is, hogy maga az elkövető marad a tett helyszínén – bár ez többnyire olyankor esik meg, ha a bűnös nem élőlény. Hanem egy tárgy. Esetünkben egy tenyérnyi vakolat.

Vendégtörténet az alábbi, egy barátom mesélte. Reggel telefoncsörgésre ébredt, szomszédasszonya hívta, és bár barátságosan szólt bele a telefonba, az álom mégis azonmód kiszállott szeméből. Merthogy a szomszédasszony sérülésmustrára invitálta, de sietősen ám, különben elkésik a munkából. Magára kapta, ami épp kézügyben volt, rohant le a negyedikről. A szomszédasszony idegesen topogott autója mellett, szó nélkül a hátsó sárvédőre mutatott, aztán a földre, majd fel, az ég felé. Barátom megnézte a hátsó sárvédőn a jókora karcolást, aztán a földön a tenyérnyi vakolatot, majd terasza párkányán az épp akkora malterhiányt. Kétség nem fért hozzá, az ő erkélyéről hullott le a burkolat. Pedig mindössze három éve rakták fel, a lépcsőház összes erkélyét kozmetikázták akkor, szép fehér festést kaptak a teraszok aljai (avagy alulról nézve plafonjai), piszkosfehér rücskös burkolatot párkányai. A munkálat ráfért amúgy a valamikor a hetvenes években épült tömbházra, az idő meglátszott már a külső elemeken, no meg az is tény, hogy akkoriban jó építészeink nem végeztek minőségileg kifogástalan munkát. Barátom agyán mindez pillanatok alatt átfutott, megtéríti persze a kárt, mondta szomszédasszonyának, azzal kezelésbe vette telefonját. Hamar megkerítette a vállalkozót, aki három esztendeje a felújítást végezte, az válaszolt is azonnal a hívásra, de a felelősséget hárította, mondván, a munkára egy év szavatosságot vállalt, az meg rég lejárt. Hogy erre mit válaszolt barátom, azt inkább le sem írom, tény, hogy reggeli kávéja mellé a szokásosnál kétszer több cigarettát szívott el, mire bosszúsága valamelyest csillapodott.

Aztán bekérezkedett alsó szomszédjához, és alaposan szemügyre vette erkélyének alsó felét. Bizony, a párkányon a piszkosfehér rücskös burkolat nagy darabokban kérezkedett már lefelé, s ahol az esővíz rést talált magának, a plafonból is jó adag csak a kedvező alkalomra várt, hogy lehullhasson. A laikusnak is nyilvánvaló volt, hogy sürgős beavatkozásra van szükség, és lehetőleg ne pancser munkára – abból egyszer már elég volt. Hívta hát ipari alpinizmussal foglalkozó ismerősét, meggyőzte, hogy sürgősségről van szó, másnap két hegymászókötéllel kibiztosított fiatalember kimászott a negyedik emeleti erkély oldalára, óvatosan leverték a felhámlott vakolatot, szakszerűen kijavították a hibát, és ennyi.

Barátom azóta furcsa testtartással jár az utcán. És sokszor látszólag minden indok nélkül nagy kanyarokat tesz a járdán. Furcsa testtartása abból adódik, hogy mindegyre az erkélyeket nézi, és ahol bomlásnak indult vakolatot lát, ott nagy ívben kitér a balesetveszélyes terasz alól. Mert mindegyre az a gondolat motoszkál a fejében, hogy ő, bár nem olcsón, de szerencsésen megúszta a vakolat-affért, hiszen a lehullott malter csupán egy autót sértett meg, de akár emberre is eshetett volna. Félelme rögeszmeként üldözi, most már oda jutott, hogy ismeretlen járókelőket tol arrébb a járdán, s mire megmagyarázná, hogy csak emberféltés a gesztusa, csúnya szavakat kap köszönetül.

Minap sétáltam egyet a városban. Igaza van a barátomnak, bizony, lépten-nyomon leselkedik egy-egy merényletre alaposan felkészült terasz a gyanútlan gyalogosra.