Egy februári, egészségügyi ellátással kapcsolatos közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 24 százalékának legfőbb gondja a kórházi csúszópénzzel van. A minisztérium ezért kidolgozott egy korrupcióellenes stratégiát, amit a Fundeni Kórházban be is vetettek. Alkalmazottjaik „csúszópénzellenes nyilatkozatot” írtak alá, melyben vállalták, hogy nem kérnek és nem vesznek el pénzt a betegektől. A falakra hirdetményeket függesztettek ki, hogy nem fogadnak el „borítékot”. Ez elsősorban környezetvédelmi szempontból jó, mert ha a pénzt csak úgy csomagolás nélkül adják a betegek, akkor a boríték nem kerül a szemétbe. Érdekes, az nem zavarja a miniszternőt, hogy az ingyenes egészségügyi ellátás pénzessé vált. Mert sokszor a díjmentes laboratóriumi vizsgálatra akkor kerülhetne sor, mikor már a beteg rég elpatkolt. Vagy egy járóbeteg-ellátási (poliklinikai) vizsgálatra három hónapot is kell várni. Az ember mehet magánrendelőbe pénzért, ha nem, a paphoz, hogy megtárgyalja temetése időpontját.

Most a korrupcióellenes harc legszebb kommunista hagyományait újította fel Sorina Pintea. Ugyanis a megboldogult szocializmusban is voltak ilyen kampányok. Emlékszem, hogy vendéglőkben vagy a fodrászatokban stb., olyan jelszavakat írtak ki, hogy: Nem fogadunk el hálapénzt! Vagy a hálapénz (amit csubuknak is csúfoltak) megaláz! De a pincér bátran mondta a vendégnek, hogy egyáltalán nem bánja, ha megalázzák némi borravalóval. A szentgyörgyi autószervizben volt egy kutya, akit (a kutya is ember és a motornak lelke van!) Csubuknak hívtak. Ha a kuncsaft nem adott némi trinkgeldet a szerelőnek, akkor az hívta a kutyát, azt kiáltván, hogy: Csubuk, gyere! Abból aztán érthetett a kutya és az ügyfél is.

Sokan csodálkoznak, hogy Romániában a minisztériumokban vagy egyes hivatalokban magas rangú köztisztviselők kenőpénzt várnak el. Pedig nincs miért. Romániában mindig is nagy hagyományai voltak a megvesztegetésnek, a kenőpénz, csúszópénz, hálapénz, trinkgeld, spága, csubuk csúsztatásának. A most tevékenykedők őseit rég ránevelték a megvesztegetésre, és az már a génekbe is belekerülhetett. ’89 előtt, a fénykorszakban (mikor nem volt villany sem), ha Bukarestbe „intézni” ment az ember, akkor a kezei tele lévén ajándékokkal, könyökkel vagy térddel kellett nyitnia az ajtókat. Karácsonyra karácsonyfa dukált. A pityókát is szívesen fogadták, de egy liter szilvapálinkának, egy doboz neszkávénak vagy egy csomag Kentnek is varázslatos, szívlágyító hatása tudott lenni. Aztán voltak olyan termékek, amelyek körbejártak. Mondjuk hozott valaki egy csomag kávét külföldről. Azt elvitte az orvoshoz hálából. Az továbbadta egy üzletvezetőnek, aki kiszolgálta valamilyen élelmiszerrel. Azzal az üzletvezető elment a központba beszerzésre. A központi ember a kávéval az orvosnál landolt és így tovább… Szóval az akkori szokások szájról szájra terjedtek és apáról, anyáról fiúra és lányra szálltak, csak azóta még nőttek az értékek és mértékek. A miniszternő is elejtett egy, nem a nyilvánosságnak szánt mondatot. Mikor az egészségügyi szakszervezetek tiltakoztak bejelentése és a büntetések növelése miatt, ő nagyot derült, és az jutott eszébe, hogy: „egy bűnöző nép vagyunk. Amint nőnek a bírságok, egyből tiltakozunk. Ha nem áll valakinek szándékában megszegni a törvényt, akkor miért zavarja a szankciók növelése?” – tette fel a költői kérdést. A módszert máshol is be lehetne vezetni. Külföldieket is be kellene építeni, hogy álberuházókként jöjjenek a minisztériumokba jóváhagyásokat intézni vagy állicitálókat egy-egy versenytárgyalásra, leleplezendő a törvénytelenségeket. De protokollumokat is lehetne kötni a titkosszolgálatokkal, amelyek aztán (mint eddig) megfigyelnének mindenkit, és megrendelésre szállítanák a bizonyítékokat a megbízóknak mindazok ellen, akiket el akarnak ítéltetni.