A szerencsétlen hajótörött az utolsó deszkába kapaszkodva kivetődött egy jelentéktelen, lakatlan kis szigetre. A szigeten kevés volt az erdő és a bokor, viszont annál több a szikla. A hajótörött imádkozni kezdett. Kérte az Istent, hogy mentse meg. Mindennap figyelte a horizontot, hátha megérkezik a kért segítség. Ez így ment hosszú ideig, de nem jött semmi.
Kissé kezdett magához térni és szervezkedett. Találékony volt. Kődarabokból kezdetleges szerszámokat készített. Vadászott, halászott és földet művelt. Hosszú fáradság után még tüzet is gyújtott. Épített magának egy kunyhót és egy raktárfélét. Így ment ez hónapokig. Az imáit sem felejtette el, de a megmenekülés nem jött, pedig nagyon várta.
Egy napon a szellő felkapta az égő lángot, és a kunyhó oldala lángba borult. Sötét füstfelhő szállt az ég felé. Kétségbeesve küzdött a tűz ellen, mert tudta, hogy hónapok munkája forog kockán. Hiába volt minden. Csak egy vödörnyi hamu maradt az egész munkából.
A hajótörött, aki erőn felül igyekezett valamit megmenteni, leborult a homokra és keservesen sírt:
– Uram, miért? Miért tetted ezt velem?
Pár óra múlva egy hatalmas hajó kötött ki a kis sziget közelében. Egy mentőcsónakkal jöttek érte.
– Honnan tudtátok meg, hogy itt vagyok? – kérdezte a szerencsétlen hajótörött.
– Füstjeleket láttunk – hangzott a válasz.
„Melyik a legrövidebb út az Istennel való találkozáshoz?”
„Egy tolókocsiban élni” – válaszolta egy lábatlan ember.
