A gyermekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindannyian szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Szon Il is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak csak nem akartak kicsírázni.
„Milyen különös” – álmélkodott Szon Il, s végül az édesanyjához fordult segítségért.
– Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? – kérdezte.
– Talán másik földbe kellene átültetned őket – tanácsolta anyja.
Szon Il átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlődésnek. Hamarosan felvirradt a nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyermek meg az utcára tódult, és szorongatták a szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt előttük, de bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán.
Az egyik ház előtt azonban megpillantotta a pityergő Szon Ilt, aki üres virágcseréppel álldogált az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút:
– Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az üres virágcseréppel? – kérdezte tőle.
Szon Il hüppögve mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlődésnek.
A király ennek hallatára karjába kapta Szon Ilt, és boldogan kiáltotta:
– Ez az én becsületes kisfiam!
Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és egyikük lármázni kezdett:
– Miért fogadod örökbe
ezt a fiút az üres virágcseréppel?
A király ekkor így szólt:
– Minden virágmag, amit a gyermekeknek kiosztottam, főtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük.
Az emberek erre helyeslően bólogattak, a gyermekek pedig, akik a pompás virágokat szorongatták, igencsak elszégyellték magukat, hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.
(Szabó Enikő meseterapeuta gyűjteményéből)