László Zsuzsa
Rég nem látott ismerőssel találkozom, és beülünk egy teraszra beszélgetni. Körülöttünk cserélődnek az emberek, sok bepótolnivalónk van. Gyerek-, fiatalkoromban elég sok időt töltöttünk együtt, jóban voltak a szüleimmel, valamivel fiatalabb náluk, de nagyon jól kijöttek, én is szerettem. Aztán valahogy megszakadt a kapcsolat.
A szomszédos asztalhoz népesebb társaság érkezik gyerekekkel. Egyből hangosabb lesz a terep, de minket nem zavar. Szokva vagyok a gyerekekkel, ismerősöm pedig gyakorló nagymama. Az unokáiról is mesél.
A legnagyobb nemrég nősült más városban, meghívták őt is. Ment is, természetesen, bár nem kis erőfeszítésébe került összerakni az útiköltséget meg az ajándékravalót. Évek óta egyedül él, de nem panaszkodik. A nyugdíját kisebb munkákkal pótolja, az itthon élő gyereke családját is segíti, ahogyan tudja, sokat van az unokáival. A távolban élő lánya nem szorul segítségre.
Az elmúlt évek alatt egyre ritkábban jártak haza, az unokák unták a kisvárost, nem tudtak mit kezdeni magukkal. Amíg kicsik voltak, még eljátszadoztak az udvaron, a szomszédból is kikerült pár barát.
Aztán elkezdtek kifogásokat találni, hogy pont miért nem érnek rá. Mindig közbejött valami halaszthatatlan fontos dolog, program. Ismerősöm ment volna hozzájuk, de nemigen hívták. Pontosabban csak akkor, amikor a másik nagymama hosszabb időre külföldre utazott. Ilyenkor szükség volt rá.
Hosszú idő óta először jött a meghívás. Esküvő. De persze csak akkor menjen, ha ráér, ha nem fárasztó, megterhelő olyan messzire utazni. Ha nem, hát megértik. Ismerősöm csomagolt és ment. Nem kell megijedni, nem következik semmi különösebben rossz. Mármint nem fogadták ki, sőt nagyon kedvesek voltak. Nem ültették az elegáns étteremben külön asztalhoz, ott lehetett a rokonsággal. Mindenki szóba állt vele, és a legutóbbi külföldi kiruccanásaikról is pontos képet kapott. Még azt is megkérdezték, hogy nem zavarja-e a hangos zene?
Amikor ide ér a történetben, elkacagja magát. „Azért én nagy bulis voltam, ki se nézik belőlem.” Végül a lánya felajánlotta, hogy ha kifáradt, nem kell végigülnie az egész cécót, hívnak egy taxit, az majd hazaviszi a szállásra. Holnap pihenjen, ők is azt teszik majd, estefelé utánajönnek, és elviszik vacsorázni. Az ebéd megoldható a panzióban, benne van az árban. „B.-től most búcsúzz el, holnap már nem tudtok találkozni. Indulnak Németországba, majd onnan Olaszország. Ez még tőlünk ráadás az ajándék mellé. Nem mondom, hogy nem lesz fárasztó, de hát menjenek csak, nem igaz?”
„Amilyen szétszórt tudok lenni, hát elég rég ismersz, a taxiban vettem észre, hogy oda sem adtam az ajándékot.” Közben kifújja az orrát. Nem érzékenyült el, csak meghűlt. „A légkondi a panzióban. Próbáltam kikapcsolni, de hát így sikerült. (Megint kacag.) Te, ne haragudj, de nekem most már mennem kell. Jönnek a K. gyerekei, ma ott ebédelnek. Remélem nem fog megint esni. Szeretnek a diófa alatt enni.”
Ui. A régi ismerős ne próbálja magát felismerni, a nevek kezdőbetűi sem valósak...
