Igencsak aggasztó, hogy 2019-ben már nemcsak arról kell beszélni, hogy pár éve Romániában gyakorlatilag leállt az ingatlan-visszaszolgáltatási folyamat, hanem párhuzamosan egy újraállamosítás is elindult, melyben vezető szerep mára az igazságszolgáltatásnak jut, legalábbis az egyházi és a magyar közösségi ingatlanok esetében. Egyebek mellett erre a megállapításra jutottak a Visszaállamosítás. Mi van?! címmel meghirdetett tusványosi panelbeszélgetés meghívottjai. A beszélgetésen az európai szintű jogorvoslati lehetőségekről is szó esett, valamint az egyéni visszaszolgáltatási ügyek esélyeiről. Utóbbiak kapcsán némileg derűlátóbbak voltak a megszólalók, míg előbbi esetében inkább a szkepticizmus volt jellemző.
A Makkai József, az Erdélyi Napló főszerkesztője által moderált beszélgetésen Korom Ágoston európai jogász, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója, a Kisebbségi Jogvédő Intézet szakembere, valamint Veress Emőd, az Erdélyi Református Egyházkerület ügyvédje elsősorban szakmai megközelítésből próbálta elemezni a helyzetet, valamint a lehetőségeket. Laczikó Enikő államtitkár, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának munkatársa, valamint a restitúciós bizottságok tagja pontos számokkal ismertette a visszaszolgáltatás jelenlegi állását. Ő hat évvel ezelőtt lépett Markó Attila helyére egyrészt az egyházi, másrészt a kisebbségi közösségek ingatlanainak a visszaszolgáltatásáért felelős két különálló bizottságba. A további két meghívott Lukács Attila, a közelmúltban a román állam által visszaállamosításnak minősülő perbe hívott ozsdolai közbirtokosság alelnöke, valamint Johann Taierling, az Erdélyi Magyar Néppárt kézdivásárhelyi önkormányzati képviselője volt, aki magánszemélyként 2006 óta harcol viszonylagos sikerrel a családi vagyon visszaszerzéséért.
Leállt vagy nagyon lelassult?
Az egyházi és közösségi ingatlanok esetében pontosan beazonosítható a pillanat, amíg a restitúciós folyamat úgy-ahogy haladt, majd lelassult, és mára szinte teljesen leállt, a visszaszolgáltatási bizottság pár jelentéktelenebbet leszámítva szinte minden esetben elutasító döntést hoz – vélte Veress Emőd. A jogász szerint ennek oka abban keresendő, hogy mára szinte teljesen megszűnt az a külső nyomás, ami Romániára nehezedett a NATO- és az EU-s csatlakozás környékén, ezért az állam nem érzi úgy, hogy újra kellene kezdenie a folyamatot, legalábbis az egyházi és közösségi ingatlanok esetében. Veress Emőd szerint az okok között az is szerepel, hogy a román államnak nem feltétlenül tetszik, hogy az egyházak visszaszerezzék azt a közösségformáló, kultúrafenntartó, az állami közszolgáltatások elégtelenségét, hiányosságait pótló szerepüket, amit a két világháború között betöltöttek. Úgy látja, hogy még a mérsékelt politikai körökben is azt gondolják, az egyházak már így is túl sok ingatlant visszakaptak.
Veress Emőd ugyanakkor aggasztónak véli, hogy ebben a folyamatban megjelent egy új fejlemény, az újraállamosítás, és az igazságszolgáltatásnak ebben jelentős szerepe van. Ennek kapcsán felidézte a kolozsvári református kollégium épületének 1999-ben történt visszaszolgáltatását, majd a bírósági döntést, mely meglátása szerint az ős-visszaállamosításnak tekinthető. Veress Emőd szerint az akkori telekkönyvi nyilvántartási rendszerekkel való machinációk máig tetten érhetők, és az elmúlt hat-hét évben nő azon ügyek száma, amelyeknél a jogi érvelésből az ítélőszék azokat a részleteket szemezgeti ki, melyek számára kedvezőek, míg a többit figyelmen kívül hagyja. Az, hogy az egész folyamat az igazságszolgáltatás révén történik, a politikum számára nagyon hasznos, hiszen hivatkozhatnak arra, hogy ők mint végrehajtó hatalom nem szólhatnak bele az igazságszolgáltatás működésébe – fogalmazott.
Laczikó Enikő nem osztotta teljes egészében a folyamat leállásáról szóló véleményt, de elismerte, hogy jelentősen nőtt az elutasító döntések száma. Az államtitkár adatokkal is szolgált, hogy az egyházak által benyújtott több mint 14 ezer kérés közül hányat és miként bírált el a két bizottság, de arra nem tudott válaszolni, hogy a magyar történelmi egyházak által benyújtott több mint 1500 kérésnél a nagy értékű ingatlanok esetében volt-e több vagy kevesebb a visszaszolgáltatást megtagadó döntés.
Johann Taierling az előtte szólókkal ellentétben derűlátóbbnak bizonyult. Elmondása szerint magánemberként azt tapasztalta, hogy a romániai bíróságokon keresztül visszaszerezhetőek az egykori javak, igaz, esetenként nagyon hosszú időt vesz fel. Nekik az egykoron a család birtokában lévő ezer hektár területből 410-et sikerült visszaszerezniük. Szavaiból ugyanakkor kiderült, hogy mások mellett az önkormányzatok is kerékkötői lehetnek a visszaszolgáltatásnak, hiszen sok esetben ők is jövedelmet jelentő ingatlanoktól kénytelenek megválni.
Lukács Attila dióhéjban ismertette a közbirtokosság helyzetét, visszanyúlt egészen a megyésítés nyomán kialakult áldatlan állapotig, hangsúlyozta: a visszaszolgáltatás kapcsán komoly veszteség érte a közösséget. Meglátása szerint a román állam mostani viszonyulásában a kettős mércén túl a magyar közösség elleni fellépés is tetten érhető.
Strasbourg nem varázsszer
A visszaállamosítás folyamata mellett a beszélgetés másik fontos vonala a nemzetközi fórumoktól való segítségkérés lehetősé volt. Korom Ágoston részletesen ismertette az általa képviselt intézet által elindított folyamatot, melynek célja, hogy a restitúciós és a visszaállamosítási kérdéseket mint az uniós jogot sértőket a luxembourgi székhelyű Európai Unió Bírósága elé vigyék az Európai Bizottság segítségével. A szakember ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy nem lehet azonnal a luxembourgi ítélőszékhez szaladni egy restitúciós ügyben, ha az nem járta végig a belföldi fórumokat – közigazgatási és igazságügyi szerveket. A tapasztalat azt mutatja, hogy kisebb értékű ingatlanokat nagyobb eséllyel visszaadnak, mint stratégiai jelentőségű, nagy értékűeket. Meg kell próbálni a román jogi úton eljárni, majd ha nem járnak sikerrel, keressék fel őket, lássák, mennyire járható az uniós jog útja.
Ami a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságát illeti, Veress Emőd szerint az elmúlt pár év tapasztalata azt mutatja, hogy egy elég furcsa intézmény: egy olyan emberi jogi bíróság, ahol az ügyek kilencven százalékát nem fogadják be, vagy amiket igen, azokat nem oldják meg. Az egyházak részéről sajnos kevés a pozitív tapasztalat, ezért a nemzetközi fórumokba vetett bizalom sem túl erős. „A Romániából érkező, a tulajdonjogi kérdéseket firtató ügyeket nagy számuk miatt nagyon nem szeretik. Árván érzik magukat, az állam egyáltalán nincs velük, és az egész nemzetközi emberjogi rendszer nem igazán akar tudomást venni ennek a problémának a jellegéről, mértékéről, következményeiről” – fogalmazott az ügyvéd, hozzátéve: nem segíti az ügyeket, hogy Nyugat-Európában teljesen más kép él az egyházak közösségi életben betöltött szerepéről. Lehet, hogy sokan varázsszerként tekintenek Strasbourgra, ne tegyék, minimális a pozitív döntések hányada ezen a téren, vagy előfordulhat, hogy egy kedvező ítélet sem vezet utólag eredményre.
