Mózes László
Barátomat egy apró gondolat bántja. Alkalmi kertészként, pontosabban egy kis udvar alkalmi gondozójaként apró kellemetlenségekkel szembesül. Nem, nem a sokasodó, visszataszító spanyol csupaszcsigák, nem a rendületlenül növekvő fű, mely könnyen és módfelett rövid idő alatt gazzá alakul, hanem valami más zavarja. Emberi eredetű, apró gazság. Nemcsak őt bántja, hanem a kerti szépítésben oroszlánrészt vállaló felesége, sőt, még az udvaron inkább csak játszadozó lánya is bosszankodik, alaposan.
Barátom apró udvara Sepsiszentgyörgyhöz közeli. Nem kíván ennél többet mondani, nem feljelentést akar megfogalmazni, hanem a jelenségre figyelmeztet. Apró bosszúságok sorozatára. Az elmúlt időszakban ugyanis gyakran szembesült azzal, hogy ismeretlenek udvarára üvegdarabokat, szemetet dobtak be, nem sokat, csak éppen annyit, hogy észrevegye s hogy furdalja az oldalát a kíváncsiság: ugyan mi értelme ennek az ostoba játéknak? A napokban egy üres italosüveget talált az udvar közepén, nem túl nagyot, áttetszőt, csavarosat, mindössze két deciset. Valami olcsó, színes lötty lehetett benne, mely aligha sarkallhatja nemes cselekedetekre fogyasztóját. Aki, gondolván egy merészet, bedobta üvegét az udvarára.
Nézi és töpreng. És mérgelődik, valójában nem is mérgelődik, inkább keseredetté válik egy kicsit, mert nem igazán érti az indítékot. Azzal is tisztában van, hogy ami történt, banális gesztus, nem üzenet, nem bosszú, csupán egy céltalan cselekedet. Jobb híján újra bedobták udvarára a szemetet, némi alkoholos mámor, elburjánzott virtus eredményeként. Sajnálja, hogy efféle apró barbárságok miatt kell őrlődnie, nem érti, miért jó ez az elkövetőnek. Mi vezéreli? Mire gondol?
Persze, bosszankodhatna ennél jóval látványosabb, a környéken itt-ott felbukkanó hulladékmaradványokon is. Az is zavarja, természetesen. De ez a célzott, irányított szemetelés, aprócska birtokháborítás mindennél jobban idegesíti. Mert nem látja az értelmét, mert ostobaságra és korlátoltságra vall. És igen, zavarja és bántja az ostobaság és a korlátoltság. Ez csupán töredék, ám úgy érzi, az egykori rendtartó székely falut ma már az efféle ostobaság és korlátoltság veszélyezteti apró, alig észrevehető, ám vészesen terjedő gyomnövényként. Mit tehetne? Ha a tettes vállalná cselekedetét, esetleg megpróbálná szépen, emberi hangon elmagyarázni, hogy azt az energiát, amellyel agya kiötli e gondolatot, illetve amely karját is lendíti, hogy átdobja más kerítésén szemetét, szennyét, korlátoltságának ékes bizonyítékát, ezt az apró energiát másra is használhatná. Valamire, ami nem rombol, hanem ami épít.
Barátom nem tehet mást, összeszorítja fogát és összeszedi a hulladékot. Szépíti tovább udvarát, nemcsak azért, mert családi öröksége, melyhez ragaszkodik, hanem mert valamelyest örömét is leli benne. Tudja, hogy e közeli környezet a lehangoló apró bosszúságok ellenére is felbecsülhetetlen értékű, melyért nagyvárosok lakói vagyonokat áldoznának.
E zsebkendőnyi térség levegője és madárdala, a mező zöldje tartja benne is a lelket, s olykor megkeseredetten, de hiszi, hogy nyomtalanul és visszafordíthatatlanul azért mégsem tűnhet el a rendtartó székely falu rendje. És barátom a bosszúsága ellenére azt is hiszi, hogy többen vannak azok, akik a tiszta udvar és a rendes ház hagyományában hisznek, mint azok, akik átdobják a szennyet a kerítésen.
