A gyűlölet rabság, amely szabadságot ad a foglárnak saját szabadsága eltörlésére. Tágas a csapda. Amikor mindenki gyűlöl, az élet egyszerű és végtelen. Egy nemzedék gyűlölete átöröklődik a következő elméjébe. Valójában azért gyűlölünk, hogy boldogok legyünk azért a bajért, amelyet ráhagyunk az általunk neveltekre, és akiket segítünk ugyanolyanná válni, mint mi vagyunk: nyomorékokká, zavarodottakká és dühösekké.
Ha úgy gyűlölünk, ahogy kell, hasznosan éltünk hiába, vagyis annyit, amennyivel elérjük, hogy a többiek is értelmetlenül éljenek. Románia nem tanulta ezt a beteg és tanár nélkül átadható művészetet, de eminens, ha nem éppenséggel arra született diák volt, hogy undorral lemondjon a közös jó banalitásáról.
Azért élünk, hogy gyűlöljünk, és azért gyűlölünk, hogy azt képzeljük, hogy élünk.
Keresztbe-kasul és együttesen, szakmánként és korcsoportonként, hűvösen és habzó szájjal gyűlölünk. Semmi más nem jut már eszünkbe, és semmi mással nem kezdődhet a napunk. E sorok szerzője, például, más sorok szerzőit gyűlöli. Azt lehetne hinni, hogy ennyi gyűlölet és a gyűlölet ennyi fajtája végül elértékteleníti a gyűlöletet. De nem.
Még ha olcsó és minden (lezárt) úton-útfélen elérhető is, a gyűlölet a közös kincsek ritka esete, és végső soron az egyetlen kincsünk marad. Íme, ezért nem szabad lebecsülnünk a gyűlöletet. Ez az, ami összetart bennünket, hogy szétválasszon, megvakítson és siettesse a bukást – vagyis pontosan azt, amit titkon (ismerve bűnünket és értéktelenségünket) kívánunk magunknak.
A 90-es évek elején mindenki azt hitte, hogy a gyűlölet nemes és illedelmes érzés, a remény legitim formája.
Akkoriban azt mondták, hogy a kommunizmust gyűlölve megszabadulunk a Sátántól, miközben – ugyanazzal a gyomron rúgással – magunkhoz öleljük a jót és a jövőt. Egy maroknyi népszerűtlen és befolyás nélküli embertől eltekintve teljesen mást tettünk: a saját tehetetlenségünket gyűlöltük.
A kommunizmus rendkívüli siker volt. Mint ahogy a passzivitásunk és a bátorság elől való menekülésünk is. Következésképpen a kimúlt kommunizmussal szembeni gyűlölet nagyrészt egy kudarcot elrejteni hivatott alibi volt. Ez volt az első negatív és kompenzáló etikai grammatikánk. Így kezdtük meg közös haszonra felhasználni az intenzív averziót. Ami ezután következett, az ehhez a szabályhoz kötődött szorosan. Hiszen a mindenkivel szembeni gyűlölet következett. Az a megcsontosodott érzés, amely két dolgot mond egyszerre: azt, hogy mindenki más semmirekellő, és azt, hogy ez akadályozza meg a világot abban, hogy kihasználja megváltó tulajdonságainkat.
A fészénések (FSN = Nemzeti Megmentési Front – a szerk.) és a pészédések (PSD = Szociáldemokrata Párt – a szerk.) úgy döntöttek, hogy a végzettséggel rendelkező finnyások akadályozzák az országot, hogy abból a jótékony hatású folyóból igyon, amely Iliescutól felfelé és Dragneától lefelé folyik. Vagy fordítva azok esetében, akik nem tudnak különbséget tenni. Azokról az értelmiségiekről, művészekről és civilekről van szó, akik a maguk részéről úgy döntöttek, hogy a déli bunkók és a moldvai mosdatlanok akadályozzák az országot abban, hogy valódi doktorira tegyen szert.
A bennünket a gyűlölet ajándékaihoz tapasztó kötőanyag az összes szereplőt és életformát magával ragadta és lerántotta a sárba.
Az egyszerű ember, a szaki, a kiskereskedő, a pincér, az éjjeliőr, az egyik hónapról a másikra élő alkalmazottak és a páratlan román arisztokratikus standardokkal szembeni összes többi selejt arra ébredt, hogy maga alá temette őt a felsőbbrendűek hordalékos lenézése. Ugyanez történt a tanult és jóérzésű emberrel is, aki elkövette a hibát, hogy a dolgával törődött, és nem teljesítette azt a kötelességét, hogy gyűlöljön valakit, valamit, bármit.
A felsőbbrendűek szintén egy hegynyi lenézés alatt ébredtek, valahol ott, ahova a bűnözés helyi fáraói és az önkéntes szexuális rabszolgaságban lévő tévéi a szennyüket kihajítják. A helyi művészeti sztárok megszakították gyanús kis celebségüket és megkérdőjeleztek bármely hagyományos értéket, amely nem rendelkezik Brâncuşi, Eliade, Cioran, Ionescu – nagyjából ennyien vannak – párizsi ismertségével: ezen kívül csak az utcai és pártokbeli ellenségeink által megsokszorozott Păunescu létezik.
Be nem vallott eredetük van mindezeknek a görcsöknek. A szorongás és rosszindulatú reszketés egy óriási román bizonytalanságon és hiányérzeten alapul: az elismerés szomjazásán.
Az a mi történelmi és rejtett titkunk, hogy sohasem voltunk többek holmi mellékszereplőknél, aspiránsoknál és csodabogaraknál.
Gyakran tehetségesek és örökké cinkosok. Sohasem érvényesültek, beteljesedettek, koherensek és elismertek. Mivel semmik voltunk, iszonyatos szomjat fejlesztettünk ki magunkban az elismerés iránt. Ebből elsősorban azt szűrtük le magunknak, hogy szünet és kivétel nélkül elszabotált óriási értékek hordozói vagyunk.
Tehát minden jelen lévő vagy hiányzó személyben az értékünk útjába álló akadályt, szabotőrt, imposztort, illetve a nagyobb vagy kisebb, idegen vagy helyi üldözőt kezdtük el látni.
Valami mélyreható és bűnös módon még a diaszpóra nagy kérdése is a gyűlölet obskúrus következménye. Végső soron csak egy rejtetten, de alaposan gyűlölő nemzet segítheti elő azok útját, akik távoznak és távoznak és távoznak. Ráadásul ez a bűnös művelet egy perverz kiegészítéssel is rendelkezik. A diaszpóra csodálói, akik képtelenek abbahagyni a szuperlatívuszok és dicshimnuszok küldözgetését a világba szétszéledt románok felé, azt a nemzeti élettranszfert üdvözlik, amelyet idehaza gyűlöltek volna. Nehezen érthető, de a túlzott csodálati esetek szinte minden alkalommal, nehezen kideríthető járatokon keresztül, irigységhez és gyűlölethez vezetnek.
Nem vagyunk egyedül a gyűlölet hűvös folyosóin, és ez még több rosszat okoz nekünk.
A környező világ történelme ugyanebbe az irányba folyik és az ellenségesség ugyanazon eldugult csatornája felé vezet. Így aztán a külföldről érkező példák és leckék csak még tovább erősítették és bátorították hajlamunkat a gyűlöletre és az erkölcsi agresszivitásra. A globális gyakorlati példa a 2008–2010-es válság után kezdett kisugározódni. A hajdanán a versailles-i szerződés katasztrofális erkölcsi és gazdasági követelései által szétvert Németország szétverte Görögországot és Dél-Európát üldözi az etikai és költségvetési tisztaság nevében. Így tudtuk meg, hogy az elvek nevében elkövetett bestialitás megengedett és javallott. Számtalan jóindulatú és reformer ember érezte példátlanul felfegyverzettnek magát.
A második európai erkölcsi eltévelyedés az igazságszolgáltatás angyali-katonai sminkje alatt érkezett hozzánk. El lehet utasítani egy ilyen vendéget? Nyilvánvalóan nem, mint ahogy a fiatalságot, a jót, az igazságot és a szépséget sem lehet. Az eredmény: a belső erkölcsi keresztes hadjárat betonba öntött szentté avatása. Románia gyorsan megtudta, hogy ez az a hely, ahol minden büntetőügyes méltó büntetésére, a szentség pedig szent fővárosára talál. Az ügy a makulátlan törzs bemocskolódott hordával szembeni legitim gyűlöletének forrásává vált. Folytatódik a harc és a gyűlölet, és a rendes emberek naivitását és megoldatlan komplexusait kihasználók politikai győzelméig folytatódni is fog.
Nem telik el sok idő, és a nyugati bigottság harmadik injekciója fog gyűlöletbeszéd révén új vérfürdőket rendezni. Amikor ez a tömeges vadászati forma megérkezik majd az emberek házába és elméjébe, akkor megsemmisíti majd a humor és a jóérzés bármilyen formáját, az uralkodó delírium számára biztosítva őrjáratozási és menetelési lehetőséget.
A románok általánossá vált gyűlölete egy ősi nemzeti patológia és perverz külső kezelés alapján a súlyos dolgokról áttért a mindennapi semmiségekre.
Hiszen azok neurotikus közömbössége is gyűlölet, akiknek nincs idejük tiszteletben tartani a kortársak jelenlétét és létezését.
Ez a fiatal és expanzív csoport mobilon beszél, és ez az univerzum eltörlését feltételezi. Most bárkinek joga van beleplántálni létezését a légüres térbe, miután úgy döntött, hogy a szomszédok, a kollégák, az egész világ igazából csak azért létezik, hogy semmibe vegye őket. Ugyanebben a bánásmódban részesülnek majd az érvek, a témák és bármely lényeg, amelyet nem lehet egy pontokba szedett egyenválasszal, egy negyedoldallal vagy egy videolinkkel elintézni.
Aki 20 éves, többé nem fordíthat 20 másodpercnél többet egy témára. Túlzásnak tűnik, de ez a lekezelő figyelmetlenség szintén a bármi – futólag elintézett – gyűlöletének az egyik formája. Ami a saját személyére nem érvényes.
A gyűlölet folyamatos gyakorlata megteremtette a mindennapi utálás professzorait. Műsorvezetők és szuperkülönleges meghívottak mutatják be – estéről estére – a pornografikus gyűlölet legújabb és legkárosabb formáit: grimaszokat, üvöltözéseket, gyalázkodásokat, gúnyolódásokat és aljas tirádákat kínálnak egy olyan széles közönségnek, amely akkor is képes átvenni a méreganyagot, amikor egyetért vagy elutasítja a képernyőn látottakat.
Összegezve – ahogy a fuldokló felett összezárult vizek is összefolynak: beleestünk egy kemény függőségbe, egy egyetlen betűből álló ábécébe és egy egyetlen szót használó nyelvbe. Többé már semmi mást sem tudunk elviselni, mert a gyűlölet kihasznál, felzabál és kifáraszt bennünket. Már képtelenek vagyunk felszínre emelkedni, akár a legjelentéktelenebb emberi gesztus felé.
Meggyilkol bennünket a megértés és tartalom hiánya, és minél jobban meghalunk, annál zajosabban követelőzünk és annál nagyobb dühöt spriccelünk szét.
A nagy csonkolásokon átesettekhez hasonlóan, mert képtelenek vagyunk elsajátítani a legapróbb gesztusokat és azok óriási titkát: egy szerény és rejtett gondolatok által meg nem zavart beszélgetés, egy jól ápolt fa egy pészédés udvarán, egy Eliade neves kommentátorai által véletlenül elejtett mélabús nyelvtani hiba, egy szépen vasalt asztalterítő, egy fényes önirónia, egy idős ember, egy serényen kávét főző asszony, egy tetoválásokkal meg nem jelölt fiatal és más eszementek, akik továbbra is felháborítanak bennünket azzal, hogy képtelenek gyűlölni.
Gyűlölünk, és ennyi az egész. Egy módosított szólással élve: gyűlölj, és viszlát!
(Adevărul / Főtér)
