Váry O. Péter
Én már csak ilyen nyakas székely vagyok. Kicsit régimódi (a virtuális világ helyett a valósat kedvelem), kicsit ragaszkodó (a régi cipÅ‘t csak akkor dobom ki, ha már a suszter is lemondott róla), és az étellel is úgy vagyok, hogy a szalonnát bármikor elÅ‘nyben részesÃtem a homárral szemben. Az egyenes beszédet is szeretem, ezért hát kicsit gyanakodva nézem azokat a honfitársaimat, akik nekigyürkÅ‘znek mindenféle tengeri herkentyűknek, ugyan keservesen gyűrik le a mocsárÃzű falatokat, végül mégis azt mondják, ilyen finomat még sosem ettek. Ezek után, gondolom, érthetÅ‘, ha külországi bolyongásaim során is a hazai Ãzeket keresem.
Krakkóban van egy kitűnÅ‘ magyar étterem, Balaton a neve, nem nehéz megkeresni, a fÅ‘térrÅ‘l a Wawel-domb tetején lévÅ‘ királyi palotához vezetÅ‘ úton található – bocsátottak útra a Lengyelország nevű tantárgyból jól felkészült barátaim. A zsúfolt sétálóutcán alig tűnik ki a kicsinyke cégér, benn épp csak háttérzajként cigány muzsika szól a hangszórókból, a falakon néhány szÅ‘ttes, parpikafüzér, ilyesmik. Szép szál legény a pincér, lengyelül köszön, majd az idegen beszédet hallva átvált angolra. A kérdésre, hogy beszél-e magyarul, határozottan válaszolja: nem! De azt olyan magyaros hangsúllyal, hogy nyelviskolában sem tanulhatta volna meg szebben. Tudja még az igent meg a köszönömöt is, búcsúzóul – hálából a finom csirkepaprikásért – megtanÃtottam a viszontlátás szavunkra. A hazai Ãz mellé másnak is jól esik a hazai szó, s ha már nagy Krakkó városában nem kerül magyarul beszélÅ‘ pincér a magyar étterembe (hiába no, régen volt, hogy Erdély fejedelmét Lengyelország királyává választották), a lengyel legény bár ennyivel kedveskedhessen az elégedetten távozó magyar vendégnek.
Pozsonyban véletlenül botlottunk a város nevét fennen hirdetÅ‘ csárdába, vagyishogy inkább fülre. Eme világvárost sikertelenül utánzó fÅ‘városkában a szövevényes sétálóutcák egyikének teraszán magányos zenész játszott hegedűjén magyaros dallamokat, mindenik után vastapsot kapva a vele szemben helyet foglaló, egy tányérból valamiféle magokat csipegetÅ‘ távol-keleti turistáktól. Más nem is üldögélt a kis asztalok mellett: Pozsonyban még a hazai turisták sem kérkednek magyarságukkal. Már csak ezért is oda kellett leülnünk. És azért is, mert átellenben van a PrÃmás-palota, az az épület, ahol az utolsó rendi országgyűlés ülésezett – és ahol Haynau aláÃrta a ’48-as szabadságharc fÅ‘tisztjeinek halálos Ãtéletét. Történelemmel – a régivel és a jelenlegivel – átszÅ‘tt helye ez Pozsonynak, a világ változása fölötti merengéshez ugyanvalóst szükségeltetik egy hazai módra elkészÃtett feketeleves. Az étlapot hozza a kedves felszolgálólány, szlovákul köszön, majd az idegen beszédet hallva átvált angolra. A kérdésre, hogy beszél-e magyarul, mosolyogva válaszolja: no! Aztán mégis kiderül, hogy néhány szót megért, egyet-kettÅ‘t ki is tud mondani. Búcsúzóul a hegedűstÅ‘l is elköszönök, enyhe alföldi tájszólással válaszolja: viszontlátásra. Azért Pozsonyban már elvárta volna a naiv hazai turista, hogy magyarul szóljon hozzá az egyébként magyar nyelven (is) étkeket kÃnáló étlapot kihozó felszolgálólány. Szvatopluk egyre büszkébben ül bronzlován a pozsonyi vár bejárata elÅ‘tt.
Budapesten a József körúton nagyon jól esett volna egy korty hideg sör. Olyan hazai, amelyikrÅ‘l tudjuk, hogy nem a világ legfinomabb folyékony kenyere, de a miénk. Nem mertem leülni a délutáni aszfaltkisugárzásban némi árnyat kÃnáló, fekete-piros feliratos fehér napernyÅ‘ alá. Attól tartottam, nem értik meg, ha sert rendelek.
