Amikor az ember csak ül az ajtó mellett a lócán, lábánál a kutyája piheg, kezében a sör meglangyosodik, s kihunyt csillagok sok millió évvel ezelőtti fénycsóváját véli átsuhanni az égbolton. Sok mindent lát ilyenkor az ember, most épp peregrinus-kora kedves városát idézi meg, s nem szokása bár, de vitába száll a száz éve elhunyt látnok költővel. Azzal, aki pillanatnyi fellángolásában azt találta mondani: „Olyan gyönyörű szép Nagyvárad, mint egy kis Pece-parti Párizs.” Szegény, szegény Ady.

Igen, ott ül kávéházi székén, a Holnapot tervező társaitól körülvéve, és szomorúan, nagy magyar búslakodással nézi a tegnap városát. Forradalmat kívánt az irodalomban, abban reménykedve, új eszmék új szeleket keltenek, s megújul a világ, megpezsdül az élet. Váteszi képessége azonban cserben hagyta, nem láthatta előre azt, ami röviddel halála után bekövetkezett. Tudatában volt, hogy az ember csak igen ritkán lehet a maga sorsának alakítója, de annak már nem, hogy népek végzetét azok megkérdezése nélkül is befolyásolni lehet. Nem sejthette, hogy kedves városa, ahol Holnapot tervezett, röpke száz esztendő múlva még mindig a tegnap városa lesz.

Nagyváradon egy évszázada megállt az idő. A boldog békeidőkben még dús mintás, színpompás paloták övezte Fő utcája mostanára romos házak gyászos sorfalává vált, városalapító Szent László királyunk helyén újra egy másik országot megalapító koronás fő lovas szobra díszeleg. De mindenhol a múlt, amely – bár nagyon igyekezett a letűnt rendszer és még jobban a jelenlegi – mégis eltüntethetetlen. Egy homlokzaton a festékrétegek alól kibúvó címer, egy ékezetes név az utcaportól piszkos márványtáblán, egy vonal a templom falán, amely örök időkre hirdeti, meddig kúszott fel a medréből kiszabadult Körös 1851-ben. Néha magyar hang az utcán, egyre kevesebb. A Fekete Sas egyik kávézójának pincérlánya még emlékszik pár szóra, ennyi nagyapai öröksége. Itt-ott turisztikai táblák, ha valaki megtanult a sorok között olvasni, megérti ennek a városnak a jelenét.

Ady komoran néz maga elé kávéházi székéről, lábánál a betonba öntött kockakövek, szemközt az épületekről hámló vakolat, az értetlen rávetülő idegen tekintetek nem ihletik immár versre. Jóslatokra sem vállalkozik már, szeméből kihunyt a fény. Némán őrzi a titkot, amit éltében nem bízhatott senkire, ami felfedésének, ki tudja, eljön-e valaha ideje.

Az ember olykor, nosztalgikus kedvében, borús gondolatokra adja fejét. A meleg augusztusi esték lehetnek az oka, vagy a hulló csillagok? Az öreg lóca semmiképp, a vacsorájára türelmesen váró kutya sem. Esetleg a sör, mely közben ihatatlan langyos lett? Netán a peregrinus-kor, az immár végérvényesen a tegnap városában odamaradt ifjúság? A látnok költő sem tudná a választ, minek hát tovább vitázni vele.