Az iskolaszolga megrángatta a csengőről lelógó madzagot az eperfa alatt, a gyermekek kizúdultak az udvarra, éktelen lármába kezdtek, ugráltak, kergetőztek, a fiúk birkóztak, sót törtek egymás hátán, bakot ugrottak, a leánykák körbe álltak, érchangon énekelték: Elvesztettem zsebkendőmet, megver anyám érte… mások krétával rajzolt kockákban fél lábon vagy ollózva szökdöstek, a magányosok félrehúzódtak, megették a karaj kenyeret, ketten-hárman könyvvel a kezükben sétáltak, pezsgette a fiatal vér a ritmust.
A tanító is indult volna, de a harmadik padban még szöszmötölt egy gyerek, Villám Marci, ahogy társai nevezik, fehér papírlap előtte, a léniával vonalakat húzott, előrehajolt, látszott, nemcsak a szemével, hanem egész testével figyel, úgy összehúzta a szemöldökét, hogy középen mély árok keletkezett. Homloka inkább széles, mint magas, haja rőt, vörhenyes színű, dús, az arca szeplős, mint a fürjtojás, fejtartása konok, szeme szúrós. Busa sörényével különbözött minden más fiúgyermektől az osztályban.
A tanító elkérte a lapot, de nem tudott eligazodni a rajzon. Valamilyen téridom, hasonlított a csonka gúlára, de mégsem az volt, inkább szabálytalan piramisalakzat vagy tetraéder, mellette számok, az átlók, a metszővonalak adatai.
Nem faggatta a gyermeket, megsimogatta a fejét:
– Menj ki az udvarra, fiam! Nem hallod, hogy játszanak a többiek?
– Megyek én, tanító bácsi, hogyne mennék, éppen befejeztem egy számítást.
Elöl ment a tanító, utána Marci, amikor kiléptek, éppen akkor jött be a kapun a szomszéd öregasszony, Simó Ágnes nén’, s akkora óbégatásba kezdett, hogy attól mindenki elcsendesedett:
– Hát mondja, tanító úr, lehet így élni? Érdemes volt elvonni a számtól a falatot, megültetni a kotlót, amikor úgyis elviszi az ülü a kiscsürkéköt? Huszonhárom olyan csürkém volt, nem adtam volna a királynak se, s már csak kilenc maradt, elhordták Cseredombjára az átkozottak, most növelik a fiókákat, kell nekik a csirkehús, hogy a ráksúly enné meg a belüket. Kimentem, megnéztem, olyan magas cserefa tetejében van a fészkük, akkor is elszédül az embör, ha a földről nézi, egyenes, mint a gyertya, élő embör oda föl nem mászik, hogy lehányja őket, pedig megfizetném, ötven tojásom van meggyűjtve.
– Felmászom én arra a cserefára, Ágnes néném – kiáltott Marci –, úgy szétverem a fészküket, hírük sem marad, tőlünk is elvittek hármat.
Hangja süvített, mint a parittyakő. Tudták az egész faluban, ha Marci mond valamit, azt el kell fogadni, az úgy van, még ha pórul jár miatta, akkor is.
– No, jól van, Ágnes néném – szólt a tanító –, most menjen szépen haza, rekessze be a csirkéit a pajtába, én egy órával hamarabb engedem haza a gyermekeket, mind kimehetnek Cseredombjára, hátha tudnak segíteni Marcinak. De ide figyeljetek! Tudjátok, hogy mi állatbarátok vagyunk, a fiókákat megölni nem szabad. Ha már leestek a földre, csavarjátok kabátba, lajbiba őket, hozzátok ide hozzám, üres az egyik pajta, fölneveljük, s ha már tudnak repülni, szélnek eresztjük szegénykéket. Jönnek esős évek, lesz gabona, elszaporodik a pocok, nem éheznek rá az ülük Ágnes néne csirkéire.
Jobb lett volna, ha meg sem tartja a tanító az utolsó előtti órát, senki sem figyelt, susmutyoltak, zsummogtak, duruzsoltak, az ágak hegyén járt az eszük, arról tanakodtak, fel tud-e kúszni Moyses Marci a cserefára, ha az olyan, mint a gyertya, s le tudja-e lökni a fészket a fiókákkal együtt.
Amikor az iskolaszolga újból megrázta az eperfán lógó csengőt, úgy ugrott fel az egész osztály, mint megannyi gumilabda, alig tudta sorba állítani őket a tanító, hogy mégiscsak köszönjenek el szépen az iskolától és a Központi Pártbizottság tekintélyes tagjaitól, akiknek a képei ki voltak rakva az osztályban.
– Jó napot kívánok! – üvöltötték, s elviharzottak.
A tanító állt a katedra előtt, nézte az egész fal hosszában kirakott képeket, Gheorghe Apostol az első, tőle talán a harmadik Chivu Stoica, leghátul, mintha szégyellné magát, Alexandru Moghioroș, Mogyorós Sándor, aztán Vasile Luca, vagyis Luka László, ő Felső-Háromszékről származik, ugyanúgy eladta magát, mint Mogyorós. Egy nő is virít középen, Ana Pauker, róla azt rebesgetik, egyik fülét levágták a börtönben, azt takarja el az oldalra fésült buklés frizurájával. A katedra mögött, fő helyen, szemben az osztállyal tokás röfögő-disznó arc, olyan a mosolya, megfagy attól az emberben a vér: Gheorghe Gheorghiu-Dej. Hogy lehet valaki kétszer Gheorghe? Kétszer Gyurka?
Rossz híre volt Gazdag Miklós tanító úrnak, azt mondták róla az elvtársak, hogy reakciós, hogy osztályellenség, éppen csak megtűrték az erdővidéki faluban a pedagógushiány miatt. A kicsi magyar világ beköszöntével ő üdvözölte a honvédeket a piactéren, amit soha nem fognak megbocsátani neki.
Elkapta a tekintetét az ország új urairól, megsúrolta a szemét s nagyot sóhajtott: – Szegény gyermekek! Milyen jövő vár rájuk, ha ezek az üvegszeműek tervezik ott, valahol messze, Bukarestben a jövőjüket?
Kezdetben dús mezőn menetelt a gyermekcsapat, évezredek folyásában együtt munkálkodott itt az Úr a gazdákkal, szorgalmas kéz követelt részt a teremtésből, együtt ókumulálták ki bölcsen a vetésforgót, kapásnövények szálas gabonákkal váltakoznak, s azokat gumós gyökerű takarmányok váltják föl.
A hegyoldalban megszűnt az ember alkotta rend, kinyílt a táj, a természet formált más arculatot, vízmosta horhos vezetett Cseredomb csúcsára, agyagos földbe vágtak utat egykoron a régi öregek, senki sem tudja, mikor, úgy hívják, Vénút, de a záporok is segítettek, felhőszakadáskor azon hömpölyög lefelé a sárga lé, így két olyan magas oldalfal keletkezett, ki sem látszott abból se ember, se állat, se szekér. A leánykák a peremek tetejére vert gyalogösvényen aprítottak, szemtelen pitypangvirágok festették sárgára hímporukkal a bokájukat.
Marci és a legerősebb fiúk – ahogy azt a falu öregjeitől látták – a vájtút közepén, méltóságos, döngő lépésekkel meneteltek. Marci sarkában legjobb barátja, Fekete Sándor, harmadiknak a sorban Kovács János, akit Pap Öcsinek hívott mindenki, mert a tiszteletes úr fia volt. A hang visszaverődött, ami fokozta bennük az izgalmat, érezték, hőstettet kell végrehajtani a tetőn, s arra csak Villám Marci képes.
Orrukba vadbükköny édes szaga csapódott, vadon nőtt gyöngyvirág illatát hozta a szél, pillék szálltak céltalanul a forró levegőben, kányák rikoltoztak, fürj pitypalattyolt, madárörömmel telt meg határ. Éppen elnyíltak a vadrózsabokrok, hullott a szirom, így a virágeső sem hiányzott a hősök útjából: fejükben forrpontra hágott a diadalérzet.
Az ösvényeket fényesre csiszolták a talpak, kellemes bizsergést éreztek, az lett volna büntetés nekik, ha cipőt vagy csizmát kényszerítenek reájuk, kora ta­vasszal versenyeztek, ki veti le hamarabb a lábbelit.
A domb tetejét erdőfolt takarta, annak a közepében állt a gyertyaegyenes cserefa, hármas ágvillába rakta az ülüpár a fészket, akkora volt, mint egy taligakerék.
A fa alatt tekergették a nyakukat, arcukat foltosan világította meg a cserelapikon keresztül szűrődő napfény, begörbített tenyerüket a fülük mögé helyezték, úgy hallgatták a fiókák vicsogását, de megjelent az egyik szülő, annak különös, vijjogó jelére elhallgattak, visszahúzódtak, lapultak. Szerteszét a földön csirkemaradványok, koponya, csőr, láb, tollas bőrdarabok, amit lehullattak a fészekből.
Mindenki Marcira nézett. Ő nem szólt semmit, átölelte a fát, szerencsére nem volt túl vastag a törzse, szinte átérte, s kúszni kezdett. Ezt tudta minden fiúgyermek a faluban, a kúszást, az éjszakai gyümölcslopás volt az edzőtermük, nemcsak karral, hanem a két térddel is meg kell szorítani, ölelni a fát, de még a lábfej élével is, azzal taszít egy arasznyit magán a kúszó, s a karjaival fönnebb fog. Így, araszolgatva haladt Marci, szerencsére izmos volt, megedződött a mezei munkában, nem volt olyan gazda a faluban, akinek ne dolgozott volna napszámban, hogy meg tudjon élni a család.
Kúszott, a többiek még a lélegzetüket is visszafojtották a földön, hang nélkül figyelték… már mindjárt megtette a fele útját... csak ne fáradjon ki… csak bírja szusszal… nagyon magas a fa…
Marci elérte a fészket, egyik kezével tépni kezdte az oldalából az ágakat, dobálta le, de akkor rettenetes vijjogással megtámadták az ülü szülők, úgy csaptak rá, mint két villám, s karmukkal, csőrükkel Marci húsába vágtak. Felröppentek, eltávolodtak, onnan csapódtak neki ismét, hol az arcát, fejét, hol a karját, lába szárát csípték karmolták, védték az otthonukat, védték a fiókákat. Vérzeni kezdett először az arca, aztán a meztelen lába szára, a két karja, de nem törődött sem a fájdalommal, sem az életveszéllyel, a szemét behunyta, nehogy kivágják, s tépte, zúzta, taszította le a fészket. A fiókák is érezték a veszélyt, azok is csipogni kezdtek, lenn, a földön az osztály sikoltozott, a leánykák sírtak, a fiúk ordibáltak:
– Ne hagyd magad, Marci!
– Szorítsd a fát!
– Lökj nagyot a fészken!
– Már megbillent!
Marci szemébe befolyt a vér, szempillái összeragadtak, csak az ösztönei irányították. Olyan erős dac támadt föl benne, nem is volt már teljesen észnél, egyik kezével lelökte a fészek megmaradt részét, másikkal fogózkodott. Három szép tollas fióka esett le, nem ütötték meg magukat a puha avarban, a fiúk leterítették, ahogy mondta a tanító, foglyok voltak.
Fáról lejönni nehezebb, mint felkúszni. Marci ugyanúgy mozgatta a karjait, a lábait, mint fölfelé, cserélgette azokat, csak fordított sorrendben. Kétszer meg is csúszott, mert rá-rácsaptak az ülük, csúnyán felhorzsolta a kar és a comb belső felét. A cserefának érdes a kérge, nem olyan sima, mint a bükké, a bükkről szoktak máskor csak úgy, játékból, zuhanva lecsúszni, ha az erdőben hancúroztak.
Amikor földet ért, akkora hurrát ordított a gyereksereg, visszhangzott az erdő, biztos, Középajtáig is eljutott a hangorkán. Ünnepelték Marcit, akinek véres volt az arca, nyaka, válla, két karja, bokája. Még arra is vigyázott, ne torzuljon el az arca, ingét levetette, azzal, ahol csak lehetett, letörülte a vért.
– Gyertek – szólt a többiekhez –, vigyük a fiókákat Miklós bá pajtájába. Ne legyünk madárgyilkosok.
A tanító kibontotta a kabátokba bugyolált fiókákat, berekesztette őket a ketrecbe, felhúzott a kerekes kútból egy veder vizet, s úgy csutakolta le Marcit, mint egy lovat. Tapasztalt, öreg pedagógus volt, nem vigasztalt, nem óbégatott, látta, a sebesülések nem túl veszélyesek, a karmolások, a csípések a bőrt karcolták meg, csak itt-ott mélyedt húsba az ülü csőre. Marci akkor érzett égető fájdalmat, amikor a hideg víz behatolt a sebeibe, a kendervászon darab is érdes volt, inkább horzsolta, mint szárította, de összeszorította a fogát, s ha el is torzult az arca, szisszenés sem jött ki a száján. Egy fiókból valamilyen régi, megsárgult inget vett elő a tanító, ráhúzta Marcira, a véreset a markába nyomta, aztán az egész osztályt hazaküldte. Nem hagyatkozott, nem kérte, tartsák titokban azt, ami történt, úgy is fogja tudni már holnap egész Erdővidék, milyen hőstettet vitt végbe Villám Marci.
Ágnes nén’ is megjelent a kosár tojással, Marci kezébe nyomta nagy renyekedéssel:
– A jó Isten tartson meg tégöd jó erőben, fiam, vitéz lélök vagy, nagy híröd fog keletközni, ha megnősz.
De otthon nagy rémületet keltett. A beteg anyja, Piroska, a nővére és Éva, a húga éppen az asztalnál ültek, tört fuszulykát mártogattak száraz kenyérdarabokkal.
– Hát veled mi történt, Marci? – kérdezte az anyja. – Csupa véres seb vagy a fejedtől a bokádig.
– Az ülüket hánytam le Cseredombján a fa hegyiből, azok támadtak meg. De egy kosár tojással fizetett Ágnes néném, itt van, urasan élünk egy hétig.
– Jaj, Istenem, jó, hogy nem vájták ki a szemed, vezethettünk volna vakon – mondta Éva.
Piroska büdöskő virágot tört apróra a sárga mozsárban, az anyja disznózsírt hozott egy csuporban, a kettőt összekavarták, s azzal bekenték a sebeket. Marci úgy állt meztelenül a szoba közepén kénkőzsíros sebeivel, mint Krisztus a Golgotán.
– Na, ez használni fog, jobb orvosság, mint a patikárius kenőcse – mondta a nővére –, a Kriza-ünnepen már tudsz szerepelni, nincs az olyan messze. Ha marad egy-két forradás, még jól is fog állni neked, amilyen önfejű, makacs vagy.
(folytatjuk)