Jó néhány évvel ezelőtt egyik építész barátom örömmel újságolta, hogy miután a nyári terepmunkák során sikerült felmérnie szülőfaluja épített örökségét, arra készül, hogy szakszerűen felújíttasson egy hagyományos parasztházat. Egy dinamikusabban fejlődő székelyföldi községről lévén szó, szerencsésnek is találta a pillanatot, hiszen a fiatal családok részéről nagy volt az igény a fészekrakásra a közeli városban, de akkortájt az ingatlant – értsd: a tömbházi lakást, a „blokkot” – olyan magas áron mérték, mint valami metropolisz agglomerációjában, pedig csak ehelyt volt, egy székely kisváros belterületén, amelyre kicsit nagyzolva aggatnak időnként némi történelmi és helytállásos lózungot.
Sokan észrevették, hogy semmi értelme eurótízezreket pazarolni egy-egy vásárlásra vagy új hajlék építésére odabent, amikor odakint a falvakban kinek-kinek van némi felhagyott öröksége, bennvalója, amelyen elporladt ősök fölöslegessé vált, düledező lakásai árválkodnak. Megvolt a parcella sokaknak, a megfelelő telek, csak – ahogy mondják – szét kellett hányni a viskót, mert abban lakni már nem lehet „a mai igények szerint”, s jöhetett a beton, a pvc, a termopán, a bramac, az automata garázskapu, a pitbull és a kerti törpe. Na meg a dzsip. Olyan Vecsést, olyan Abdát hajítottak ide, oda s amoda, hogy Magyarisztánban, de a Bukarest melletti Mogoşoaián sem különbet, ahol pedig maga a község vezetése perelte, vette el a kastélypark és a tópart egy részét, s vetette oda az ingatlanüzletnek…
Szóval: kevés becsülete vala akkortájt az épített örökségnek – főleg a falvakban –, úgyhogy ez a lelkes építészpalánta nagy lelkesedéssel készítette el egy általa jól ismert régi ház felújítási tervét. Lélekben és papíron komfortosította mind a három szintet, hiszen egy alápincézett, hármas osztatú, majd másfél száz éves fészekről volt szó, amelyben több generáció is felnövekedett anno, hogy aztán szétszóródhasson az ország és a világ legkülönbözőbb zugaiba oláhnénak, ismeretlen katonának, csepeli prolinak, kanadai favágónak, légiósnak, egynek s másnak…
Arra gondolt, hogy be kell lakni a padlásteret, és szinteltolásokat is lehet alkalmazni, és belső feljáratokkal, lépcsőkkel, többfunkciós terek segítségével korszerű és egyedi lakóhelyet hozhat létre, ahová öröm lesz hazatérni. Szép volt a rajz, s maga a látványterv még inkább. Ki lehetett vetíteni, lehetett álmodozni mellette, de annyira, hogy az ember már-már hallotta a tűz pattogását a kandallóban, látta a lángok szívet-lelket-derekat melengető fel-fellobbanását, s még egy doromboló kandúrt is odaképzelt a fotel lábához. Sikeres volt a téma, rengeteg előadást tartott a barátom szerte az országban s egyebütt is, úgyhogy dolgozatáért a maximális pontszámot kapta a tanáraitól. Azt mondogatták, hogy summa cum laude, első volt az évfolyamán, és doktori magasságokig emelték, bár építészéknél azt úgy nevezik tán, hogy DLA, azaz: Doctor Liberalium Artium…
Egyébként azt a házat soha nem újították fel, pedig rokonoké volt „a telek”, és a tervet – esztétikai, statikai, gépészeti részletességgel – adta volna s adta is hozzá ingyen. Nem úgy van az! Ügyesen széthányták. Egy esztendő múlva olyan házat rittyentettek a régi helyére, amely a világon bárhol megállná a helyét. Olyan is. A tájidegenség mintaképét lehetne itt fotózni egy olyan katalógushoz, amely segít minket abban, hogy megváltozzunk és idegenek legyünk a külföldivé züllesztett tájban, idehaza.
.jpg)
