Farcádi Botond
Ha kollégái erre kérik, és a Szövetségi Képviselők Tanácsa erről dönt, vállalja az államelnök-jelöltséget Kelemen Hunor – mondta az RMDSZ elnöke a maszol.ro portálnak adott interjúban. S bár a bejelentés korántsem meglepő, hiszen az RMDSZ az elmúlt elnökválasztásokon mindig versenybe szállt, azért a kérdés is visszatérő: kell-e magyar elnökjelölt, ha jól tudjuk, hogy egyhamar nem lesz magyar lakója a Cotroceni-palotának?
Ez a legfőbb érve egyébként mindazoknak, akik szerint fölösleges is vállalni a megmérettetést: hiába dolgoznák ki a legjobb programot, hiába állítanák a Románia sorsának alakítására legalkalmasabb jelöltet, ha magyar, úgysem választják meg, úgyhogy kár a gőzért. Ezzel aztán nem is lehet vitába szállni, és igen csalóka az az érv is, miszerint lám, a szász Klaus Iohannist mégiscsak megválasztották, hiszen a voksolás után csak megerősítette azt, amit korábban is sejtettünk-tudtunk róla: nagyobb román a legnagyobbaknál is, így aztán ötéves mandátuma alatt a legkisebb gesztusra sem volt hajlandó a magyarok irányában, sőt, nemegyszer akadályozta azon kisebb engedmények érvényesítését, amelyeket az RMDSZ-nek, mondhatni, az ördöggel cimborálva – a szociáldemokratákkal bratyizva – sikerült a parlamenten átvinnie.
De ha ez így van – márpedig így van –, adja magát a kérdés, hogy akkor mégis mit kellene tennie az RMDSZ-nek, és milyen választási lehetőségeik maradnak az itt élő magyaroknak. Két lehetőség merül fel: a szövetség még a voksolás előtt szövetkezik úgymond valamelyik jelölttel, akit a magyarok voksaival is megpróbál az elnöki székbe ültetni. A második, hogy a szövetség kimarad a versenyből, választóira bízza a döntést.
Az első lehetőség azért nem működik, mert pillanatnyilag egyetlen román jelöltnek sem áll érdekében effajta szövetség, hiszen amit elméletileg nyernének a réven – a magyarok egy részének potenciális voksait –, annak többszörösét veszítenék a vámon: az RMDSZ-szel, a magyarokkal való együttműködésért azonnal megbélyegeznék versenytársaik és a román társadalom jelentős része is, hiszen még mindig nem tartunk ott, hogy ezt természetesnek, normálisnak tekintsék. A második opció – hogy az RMDSZ kimarad, nem is vesz részt saját jelölttel a választáson – politikai öngyilkosság lenne a szövetség részéről, de az erdélyi magyarok sem kerülnének túl könnyű helyzetbe: igencsak nehéz lenne választani olyan jelöltek közül, akik – ez idáig legalábbis – semmi jelét nem mutatták annak, hogy érdekelnék őket specifikus elvárásaink, s nemhogy valamiféle programot, de még csak üzenetet sem fogalmaztak meg irányunkban.
Bizonyos értelemben tehát kényszermegoldás a magyar elnökjelölt – más, jobb lehetőség egyelőre nincs –, a sikert pedig ezúttal nem a Kelemen Hunorra leadott szavazatok száma mutatja majd, hanem az, hogy sikerül-e rákényszeríteni a második fordulóba jutó jelölteket a magyarkérdéssel való szembenézésre.
