Felejthetetlenek a háborús élménybeszámolók, katonadalok, amelyekkel Dani bácsi sikeresen oldotta a hosszú és kimerítő oda-vissza utazás fáradalmait. Megérkezvén, a sátorozók fogadtak, Bartha Mihály veterán és családjának csapata. A reggeli hűvös patakban Misi bácsi olyan fürgén és fiatalosan mosakodott, akárcsak annak idején, amikor 20 évesen az első lövést adta le a betörő oroszokra. Aztán lassan előkerültek az ünneplő ruhák, megszólalt Berci bácsi vadászkürtje és Dani bácsi harci sípja, amivel kezdetét vette a megemlékezés. A jelen lévő katolikus plébánosok szentmisét tartottak áldozással, utána pedig részünkről is megtörtént az úrvacsoraosztás. Egyre jobban kezdtük megismerni egymást, hiszen az odalátogatók többsége évről évre ugyanaz maradt.

Aztán az elmúlt időszak szomorú eseményei mindent felborzoltak. Vegyes érzelmekkel, érzésekkel, sok meg nem válaszolt kérdéssel érkeztünk meg. Bizony sokakban felmerült, hogy többé már nem megy oda, mivel odalett Úzvölgye szellemisége. Istennek hála, ennek ellenére sokan megtaláltuk azt, ami átbillentett a bizonytalanságon és útra indított. Nekem egyrészt Dani bácsi betegágyán elmondott szavai voltak azok: „Ne hagyjátok Úzvölgyét!”. Aztán ott vannak a még élő veteránok, Bartha Mihály, Boér Imre, Kovács Aladár, akik idős koruk, betegségük ellenére is eljönnek, történjen bármi. Akkor mi miért maradnánk távol? És természetesen erőt ad számomra minden évben az úrvacsora. Hőseink tudtak közösen harcolni, akkor mi miért nem tudunk közösen áldozni, úrvacsorát venni? Sajnos, volt olyan év, amikor egyedül osztottam úrvacsorát, képviselve az úgynevezett történelmi egyházakat. Ez sokszor elszomorított, de mindig bíztam abban, hogy ezzel is tettünk egy lépést az egység felé. Ugyanúgy elszomorítottak például az idei év megemlékezéséről szóló egyes beszámolók is. A Székelyhon napilapban megjelent tudósítással kapcsolatosan épp ma értesítettek, hogy a majd egyoldalnyi úzvölgyi megemlékezésben egy szóval sem említették meg, hogy protestánsok is jelen lettek volna. Valójában így nehéz beszélni az egységről, de ennek ellenére úgy érzem, hogy ez inkább a cikk íróját és a napilapot minősíti, mert nem tárták olvasóik elé a valóságot. Ennek ellenére nem szabad elmaradnunk az úzvölgyi megemlékezésekről.

Imádkoznunk kell, hogy azok, akiknek hatalmuk van erre és szívügyük az úzvölgyi temető, tegyenek meg mindent, hogy békés úton, földgyalu nélkül, erőszakmentesen visszanyerje a temető régi formáját. Sok csapás érte már nemzetünket. Ezért hiszem azt, hogy amíg nem térünk le Krisztus útjáról, addig van reménység. Hiszek abban, hogy lassan véget kell érnie e nemzet életében a sok nagypénteknek, és egyszer beköszönt a húsvét. A Gecsemáné-kertekből Tündérkertek lehetnek. Lassan pirkad… Krisztus mellett maradva őrizzük tovább az álmot és a lángot. Erre emlékeztessük gyermekeinket is.

Bucsi Zsolt Tamás