Nagy B. Sándor
Késő este végeztem a munkával, de hazaindulás előtt még vásárolnom kellett, ezért a főtéri éjjel-nappali üzlet felé kanyarodtam az autóval. Ahogy befordultam a parkolóba, feltűnt egy ősz hajú bácsi, aki az épület pinceablaka köré épített betonszegélyen üldögélt. Valahonnan ismerős volt az arca. Biztosan koldus – villant át az agyamon, és próbáltam nem nézni rá, miközben kiszálltam az autóból, és elsiettem mellette. Nem szólított meg. Lehet, hogy mégsem koldus?
Gyorsan körbejártam kosarammal az üzletet, és összegyűjtöttem a szükséges dolgokat, de nagyon hosszú sor volt a kasszáknál, alig győztem kivárni. A vége felé észrevettem, hogy nincs nálam a pénztárcám, szerencsére a zsebemben felfedeztem valamennyi pénzt. Ha nem lesz elég – gondoltam magamban –, az áru egy részét itt hagyom, de még egyszer nem fogom kiállni ezt a sort. Olyan pontosan futotta, hogy tíz bani maradt a zsebemben. Megkönnyebbülten sétáltam az autó felé.
„Nem tudna kisegíteni valami pénzzel?” – szólított meg a bácsi. Váratlanul ért, de kivágtam magam. „Éppen csak, hogy meg tudtam vásárolni ezeket, egy lejem sem maradt” – válaszoltam neki, és már pakoltam is be az autóba a dolgokat. Legyintett. Ha megtalálom az autóban a pénztárcámat, adok neki egy-két lejt – gondoltam. Keresgélni kezdtem, ott volt. Három tízes benne. Egy kicsit soknak tűnt tíz lejt adni egy koldusnak, nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Messze még a fizetés, van egy csomó költségünk, küszöbön a kisfiunk szülinapja, az autót már mióta szeretném elvinni a szervizbe, de erre sosem jut...
Amíg morfondírozok magamban, figyelem a bácsit az autóból. Jól öltözött, fekete nadrágot, fekete zakót visel, van egy botja és egy táskája. Fáradtnak tűnik, egykedvűen néz maga elé. Késő este van, ilyenkor többnyire fiatalok járkálnak az utcán, vagányak, jól öltözöttek, illatosak, mintha egy más világból érkeztek volna. Szuper verdáikban dübörög a zene, energiaitalokat, drága borokat, cigarettát vásárolnak, és vidáman üdvözlik egymást, mintha valami nagy közös partira készülnének. Az egyre gazdagabb, csillogóbb jövő és a múlt árnya feketén, magányosan, pénztelenül...
Most már mindenkit megszólít. Egyesek azt válaszolják, hogy nincs, mások rá sem néznek. Figyelem az arcát, mozdulatait. Minden kudarc után csalódottan legyint és motyog maga elé valamit. Mindkét irányba figyel, nem tűnik részegnek.
Kíváncsi vagyok, ki lesz az első, aki pénzt ad neki. Nemsokára egy morcos tekintetű, cigánynak tűnő fiatalember érkezik két lánnyal, aki a kérés után váratlanul megáll a bácsi előtt. „Hogy mondta?!” – kérdezi vészjóslóan. Nem hallom, hogy mit magyaráz a bácsi, de egy ideig hallgatják, majd így szól az illető az egyik lányhoz: „Add a bukszámat!” Előkerül, kinyitja, de csak néhány fémpénz zörög benne. Kiveszi mind, és odaadja, majd megmutatja az üres pénztárcát az öregnek. „Nincs nálam több pénz, de ha lenne, magának adnám.” Ez már valami. Továbbmennek, a bácsi számolgatja az aprót.
Vajon mire elég az a pénz? Vajon ételt vagy italt szeretne vásárolni magának? És hol fog aludni az éjszaka? Megpróbálom elképzelni gyermekként. Vajon szeretett-e focizni, járt-e iskolába? Vajon kik voltak a szülei?
Előveszem a tízlejest, kiszállok az autóból, odalépek hozzá. Ijedten néz rám. Különös a tekintete, mintha üvegből lenne a fél szeme... „Ételre adom” – mondom neki, átnyújtva a pénzt. „Köszönöm” – válaszolja, és bólint. Hozzáteszi: „nem volt, amit vacsorázzak”. Visszaülök az autóba, de figyelem még egy ideig. Elteszi a pénzt, a botja és a táskája után nyúl, feláll és lassan elindul az üzlet felé. Megleshetném, hogy mit vásárol, de nem teszem. Indulnom kell, vár a családom.
