Néha egyetlen ember apró döntése százak életét befolyásolja jótékonyan. Egy ilyen embernek ráadásul nem is kell ismert politikai vagy közéleti vezetőnek lennie, sem pénztornyokat megmozgató, fejét jótékonyságra adó vállalkozónak: olykor az is elég, ha önzetlenül cselekszik, a szépet keresi, és ezáltal új, bejárni érdemes utakra lel. Nagyajtán a Fekete házaspárnak és gyerekeiknek köszönhetően leltünk ilyen történetre.
A köz szolgálatában
Fekete Levente a falu unitárius lelkészeként mondhatni folyamatosan szem előtt van. Írunk róla, amikor az ifjúsági egylet programjait fogadják be a parókia udvarára, a vártemplomba vagy az Áldás Házába, amikor az iskolában járva találkozunk a vallásórát tartó tanárral; felkeressük, amikor híre megy, hogy az egyesült államokbeli és hollandiai testvérgyülekezet tagjai látogatnak erre, amikor az ODFIE-mozgótábor érkezik meg hagyományos végállomására. A tiszteletes szem előtt van akkor is, amikor a Kriza-múzeum, a Gazdag Miklós Polgári Daloskör tevékenységéről számolunk be, mint ahogy akkor is, ha a vártemplom felújítását célzó pályázatról esik szó.
Fekete Judit tiszteletes asszonynak lapunk hasábjain legalább akkora teret kellene szentelnünk, mint férjének, hiszen a felsorolt munka mindegyikében tevékenyen jelen van. Ritkán tudjuk viszont szóra bírni őt. Legutóbb is csak azért sikerült, mert férje – hivatali elfoglaltsága miatt – nem volt otthon, ezért ő számolt be a portán belül szervezett citeratáborról. A beszélgetést követően fiával, a tábor szakmai vezetését végző Fekete Hunorral válthattunk szót – és milyen jó, hogy így hozta a sors! A kettőjük által elmondottakból a pillangóeffektust idéző történet– a lepke szárnycsapása a világ másik oldalán tornádót idézhet elő – rajzolódott ki.
Citeraszó a parókián
Mert tizenhárom esztendeje egy asszony apró döntése – a hozzáadott értéknek köszönhetően – igenis százak számára hozott hangszeres tudást és élményt, s volt, akinek élete folyását változtatta meg.
Történt, hogy 2006-ban Fekete Judit fejébe vette, hogy megtanul citerázni, és ahol tudja, népszerűsíteni is fogja egyik legősibb hangszerünket. Az elhatározást tettek követték. Nekifogott tanulni, és a fiatalok körében olyanokat keresett, akik fogékonyságot éreznek magukban a közös zenéléshez. Megalakult az Áfonya citeraegyüttes. Szintén a tiszteletes asszony érdeme az is, hogy tervéhez sikerült megnyernie az azóta elhunyt remek anyaországi szakembert, Nagy Lászlót, aki a kezdetekkor évente egy-egy hetet szánt idejéből arra, hogy átadja tudását a nagyajtaiaknak. A munkába 2009-ben a tiszteletes fia, az akkor még nagyon fiatal Fekete Hunor is bekapcsolódott. Első lépésként az Áfonyásoknál egy nemzedékkel fiatalabbakból alakította meg a Motolla együttest. Ekkor még alig kilencedikes volt, és a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum diákjaként grafikusnak készült. A középiskolai évek első felében a zene és a rajzolás megfért egymás mellett, ám ahogy közeledett az egyetemi felvételi időpontja, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy Hunorból nem képzőművész lesz: életét a zene fogja kitölteni.
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem zenepedagógia szakán jól érezte magát, tanáraitól sokat tanult, az egyetem három éve alatt huszonhárom színházi előadás zenéjét szerezte, és többek közt olyan művészekkel dolgozott együtt, mint Hatházi András és Harsányi Zsolt.
A citera ebben az időszakban is hangsúlyosan ott volt Hunor életében, ám hivatássá akkor kezdett válni, amikor az egyetem után Kolozsvárra költözött. Az Instrumentor Egyesületnél leginkább klasszikus hangszeroktatással foglalkoznak, de esélyt kapott arra, hogy meghirdesse a citeratanulás lehetőségét, hátha lesz elegendő jelentkező. Az első tanítványok az iskolások köréből kerültek ki, majd a felnőttek – elsősorban óvónők és tanítónők – számára is elkezdődött a képzés. Marosvásárhelyen a Citeragalambok, Kolozsváron a Harmatcsepp citeraegyüttes szakmai vezetését is ő látja el, ősztől a kolozsvári Planetarium Kids óvodában a legkisebbek zenei nevelésében vesz részt, Sepsiszentgyörgyön pedig a Művészeti és Népiskolában vállalt órákat: fiatalsága elég erőt ad, hogy életét a számára fontos három város közt megossza.
Sokat akar dolgozni. Úgy véli, a citera a zongorával és a hegedűvel egyenrangú hangszer, üdvös lenne tehát, hogy minél többen meg- és elismerjék értékét. A tábor megszervezése is ezt a célt szolgálta. Nem éppen úgy sikerült, ahogy szerette volna – a városi tanítványait is hívta volna Nagyajtára, hogy hangképzést tanuljanak, képezzék citerajátékukat és ritmusérzéküket –, ám a helyi fiatalok ügyhöz való lelkes hozzáállása így is bátorítóan hatott rá. Egy hét nem hosszú idő, de ennyi idő alatt is sokat lehet tanulni, valódi sikereket lehet elérni: tanúsíthatja mindenki, akinek alkalma volt a húrokat pengető ügyes kezek által keltett zenébe belehallgatni.
.jpg)
