Demeter J. Ildikó
Bárhogy próbálja sikerként tálalni a kormány az e hónaptól érvényes nyugdíjemelést, a legutóbbi közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy még maguk az érintettek sem tapsolnak neki. Egy részük biztosan emlékszik arra, hogy ez az intézkedés kilenc hónappal maradt le az ígéretek mögött – a szociáldemokraták nevezetes kormányprogramjában ugyanis január, nem szeptember elseje szerepelt –, és aki nem, az is tudja már, hogy aligha fog több kalácsot enni, az infláció és a folyamatos drágulás úgy elviszi azt a 15 százalékos többletet, mintha nem is lett volna.
Persze reménykedhet abban, hogy jövőben még értékesebbé válik a nyugdíjpontja, hogy két év múlva – ha megéri – már nem a koszton kell megspórolnia a gyógyszerrevalót, ám ez jelenleg túlságosan mesébe illő folytatás, és nem azért, mert akkor valószínűleg másoknál lesz a kincstár kulcsa.
A kincstár ugyanis már most üresnek látszik, és ez egyik oka annak, hogy fenntartások övezik a nyugdíjak (és a bérek) emelését. Már a tavalyi költségvetést is csak négy hónapos késéssel sikerült lezárni, és az idén még rosszabbul áll a helyzet: novemberre nem a jövő évi költségvetést tervezik, hanem az ideinek egy újabb kiegészítését, mert az augusztusival nem tudták betömni az egyre szélesebben tátongó hiányt. A kormány egyre nagyobb kamatú kölcsönöket vesz fel, amelyek visszafizetése egy fogyó és elöregedő lakosságú országra hárul. És a legnagyobb baj az, hogy a túlodalon, a mai ellenzékben sem látszik semmiféle életképes elképzelés arról, hogy miképpen egyensúlyozzák ki ezt a megbillent rendszert.
A nyugdíjasok zöme ugyanis rosszul él, és ez az állam szégyene is. Ha egy társadalom nem tud méltóképpen gondoskodni az öregjeiről, akkor nem működik megfelelően. Romániában különösen sok a visszásság: léteznek még 500 lej alatti nyugdíjak, amit egy ledolgozott élet után vetnek oda (nehéz mezei munkáért), és léteznek több ezer, sőt, több tízezer lejt is meghaladó speciális nyugdíjak, amivel (a törvényhozók esetében) alig néhány évi kényelmes üldögélést jutalmaznak. Az is vérlázító, hogy egykori szekus pribékek sokszorosan többet kapnak, mint volt áldozataik, vagy hogy egy 31 évig három váltásban dolgozó szövőnő és az eltartott szomszédasszony járandósága között havi 70 lej a különbség. Ezeket a fonákságokat nem küszöböli ki az új nyugdíjtörvény, világosan mutatva (amit a szociáldemokraták számára kudarcos EP-választások után egyik képviselőjük ki is szalajtott a száján), hogy az emelések célja kizárólag a szavazatvásárlás. Ennek pedig nem lehet örülni.
Örülni annak kellene, ha végre az állam valódi megbecsülést mutatna az idősek iránt, ha ledolgozott életük és befizetett járulékaik után nyugodt öregséget biztosítana nekik, megfelelő életszínvonalat, infrastruktúrát, egészségügyi ellátást, az átlagnyugdíjas számára is elérhető árú létesítményeket. Ezeket azonban még csak nem is ígéri senki...
.jpg)
