Most azonban mégis ott vagyunk, ahol nem akartunk lenni. Egyik botrány a másikat éri, a korábban igen visszafogott államfő és a konfliktuskerülőnek mondott miniszterelnök egyre gyakrabban, egyre hevesebben csap össze, a belpolitikai helyzet pedig kísértetiesen hasonlít a tíz évvel ezelőttire, még jobban visszavetve az országot az időben. Emlékezzünk csak: 2009-ben is ideiglenes kormány szervezte meg az elnökválasztást (amit Traian Băsescu hajszálnyi előnnyel nyert meg Mircea Geoanăval szemben), miután a szociáldemokraták kiléptek a kormányból, és az megbukott egy bizalmatlansági indítványon. Az ügy pikantériája, hogy akkor az SZDP–NLP szövetség Klaus Iohannis nagyszebeni polgármestert jelölte kormányfőnek, de ez most mellékes, ahogy az is csak részletkérdés, hogy ezúttal az SZDP maradt kisebbségben. Az a párt, amely 2016-ban „történelmi” győzelmet aratott a voksok 45 százalékával, és ennek ellenére a leginstabilabb kormányzást adta több évtizedre (és nem csupán az 1989 utániakra) visszamenőleg: két és fél év alatt 80 minisztert cserélt le a kormány, és még 35 miniszterrel próbálkozott. Az adatok ugyan az újrázásra készülő államfőtől származnak, de valószínűleg pontosak. És ijesztőek.

Ezt az általános bizonytalanságot készül megfejelni az NLP Viorica Dăncilă elsüllyesztésével, még ingoványosabb talajra terelve Romániát. Nem mintha kár lenne ezért a túlduzzasztott és egyáltalán nem hatékony kormányért, de ha valami még gyengébbet kapunk helyette – mikor már azt hittük, hogy ennél lejjebb nem lehet menni –, akár ideiglenesen is, az bizony kár mindazoknak a csendes millióknak, akik harminc évvel a kommunizmus bukása után szeretnének végre jólétben és békében élni a munkájukból. Ezt, úgy látszik, a selyemben-bársonyban járó, az év nagyobb részében csak henyélő politikusok nem képesek felfogni. Még mindig túl sokan hiszik közülük, hogy az emberek élvezik azt a csapnivaló színjátékot, amelynek drámai vagy csak annak szánt fordulataitól zeng az ország. Mennyivel jobb lenne ennél az építkezés zaja...

Normalitásra idén már egyáltalán nem számíthatunk. Konfliktusokkal fognak telni a következő hónapok, és stabil, legitim kormányzás, fejlődés helyett évtizedes visszalépés vár ránk, noha eddig is csak kínkeserves lassúsággal haladtunk. Az államelnöki után önkormányzati és parlamenti választások következnek, amelyeket a mai, nagyon különböző kis pártokból álló, és ezért kormányalakításra képtelen ellenzék megpróbál majd előbbre hozni a tervezettnél, abban a reményben, hogy a politikai erőviszonyok az ő javukra változnak. De olyan vezető sehol nem mutatkozik, aki válságban is megállja a helyét.