Az idei fehér, szelíd tekintetű, most is itt fekszik mellettem a teraszon. Nem sikerült még kinyomoznom, hogy kihez tartozik a faluban, néha eltűnik kis időre, gondolom, lejelentkezik otthon, aztán visszajön. Sokan megfordultak itt, jó emberek, voltak itt nagy beszélgetések, sírás, kacagás, gyerekzsivaj, buli, tábortűz és csillagnézés. Egész évben ezekről a napokról álmodozom, várom. Jó energiák gyűlnek ide, mert ez egy jó energiájú hely. Beszippant, fogva tart, feltölt, és csak akkor enged, amikor már készen állok elmenni újra. Most még nem. Húzom az időt, amíg lehet, az elemeim még nincsenek teljesen feltöltve, de hamarosan meglesz. Pár napja egyedül vagyok, és csak nézek ki a fejemből. Itt az ember különösebb erőfeszítés nélkül lekerül alfába. Egyszerűbben mondva bambul. Itt még az olvasás is másképp megy. Az írásról nem is beszélve. Nem tudok odafigyelni, folyton kimossa a patak a sorokat a fejemből. Mintha azt akarná, hogy erre az időre csak rá figyeljek. Nem bánom, engedek neki. Ha kedvem van, megkenek egy pástétomos kenyeret, aztán elindulok sétálni vagy vízért. Sokan voltunk, nem esett az eső, kifogyott a tartály. De nagyon ügyes vagyok, megtanultam, hogyan lehet egy bögre vízből megoldani mindent. A szomszédban fát vágnak, a falun most ment át egy vonat. Ugyanazok az emberek üldögélnek a sínek melletti kis kocsma előtt évek óta. Mindenki ismerős, bármikor leülhetek közéjük egy sörre. És integetek a vonatnak. A fél nyolcast szemből találom, van, hogy a kalauz visszainteget, és dudál. A kilenc órás nem vesz észre, a másik irányból jön, de azért vele is próbálkozom. A faluban már tudják, megjött a nő, aki folyton integet. Kedvesen mosolyognak a söreik mögül.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen kikapcsoltam magam a világból, tudok telefonálni, és egy kis kütyüvel a laptopot is használhatom. Haragszom is ezért magamra, mégis megteszem. Sőt, posztolok a hegyről, a „kuckómról”. Beleesek abba a hibába, ami másoknál bosszant. Vidám, felhőtlen nyaralásokról tesznek ki tucatnyi képet, de aki otthon ül, az is előkapar tavalyelőtti vagy még régebbi felvételeket és felteszi, nehogy azt higgye a világ, hogy ő alábbvaló. Hogy van ez, hogy mégis én is...? Azzal nyugtatgatom a lelkiismeretemet, hogy csak egyszerűen a szépet akarom másokkal is megosztani, mint ahogyan megteszem azokkal, akik idegyűlnek hozzám. Nem azért hívom őket, hogy szórakoztassanak, jól megvagyok egyedül is. Persze, olyan emberek jönnek, akik fontosak, akikkel nagyon jó együtt lenni. Olyanok is, akikkel máskor már nemigen találkozunk. Szóval ez lenne a lelkiismeret-fényezés? Micsoda „elmélkedéseket” hoz ki az emberből egy patak! Mivel ide is bejönnek a világ hírei, bár próbálom megszűrni, amennyire lehet a rosszat, nem tudok nem tudomást venni arról, ami mégis megtörténik. Kétségbe ejt, szomorúvá tesz.

Annyira valószerűtlennek tűnik innen, ahol béke van, nyugalom, nem égnek az erdők, ahol bármerre nézek, csak a végtelen zöldet látom, és hagyhatom a pataknak, hogy kisajátítson, mint egy önző szerelmes. Visszazökkenek majd én is a való világba, de egyelőre még csak bambulni akarok ebben a végtelen egyszerűségben, aztán mehet tovább a műsor.

Idáig a tegnap írtam, most folytatom, mert közben meglátogatott egy régi kedves kolléga, jó barát. Este leültünk egy sörre a kiskocsmánál, és integettem a vonatnak. Végre azt is megtudtam, hogy ki a kutya gazdája. Azt elfelejtettem megkérdezni, hogy hová lett a néni, aki évekig ugyanabban a papucsban, ugyanabban az órában jött le a domboldalon két tehénnel. Miután a teheneket hazahajtotta, leült ő is egy sörre. A tavaly még láttam. Most nem volt ott.

Abbahagyom a visszaszámlálást, nem érdekel, hány napig maradhatok, itt úgysem érzékelhető az idő. És abbahagyom az írást, több most úgysem telik tőlem, tűnnek el a sorok a fejemből. Önző a patak, csak magának akar.