A kovácstalálkozó második napján fiatalos hévvel kezdték a mesterek a munkát a főtér egyik sarkában berendezett szabadtéri műhelyben, izzott a láng, hevült a vas, csattogott a kalapács már kora délelőttől. A közönség sorában mindig került, aki mesélt: régi szentgyörgyi kovácsműhelyekről és kovácsmesterekről szóló vagy az „átkosban” történt furfangos históriákat osztott meg. Akinek volt türelme végignézni egy-egy munkafolyamatot, láthatta, hogyan alakul egy lapos vas át szomorú ördögöt alakító ajtókopogtatóvá, egy négyzet keresztmetszetű rúdból hogyan lesz virágszirom, és még sok mindent, amihez a kovácsoknak épp kedvük volt megmutatni. Akinek nagyon sok türelme volt, az a szekérkerék ráfozását is végignézhette, akinek pedig a damaszkolás tűnt érdekesnek, az megtudhatta, hogyan lehet a sokrétegű, mégis vékony késpengét előállítani.

A nap csúcsa természetesen a harang kibontása volt. Slíz Robert felvidéki harangöntő mester még csak 21 éves, de ez már közel hetvenedik harangja: a fiatalember még gyermekkorában beleszeretett a harangokba, tizenhat évesen kezdett kísérletezni a harangöntéssel, és bizony három évébe tellett, mire az első rendes harangot sikerült elkészítenie. A harangöntés mesterségét egyébként autodidakta módon sajátította el, a hangolást tanulta csupán egy holland tanártól. Az öntéshez hagyományos technikát és hagyományos anyagokat használ – ez azt jelenti, egy ilyen méretű harang formájának az elkészítése körülbelül egy hónapba telik, és nem újrafelhasználható. Viszont annyira tökéletes a végeredmény, hogy minimális utómunkát kíván – mint a helyszínen tartózkodók láthatták, jószerével egy drótkefe szükségeltetett csak a letisztításához. Utolsó simításként a harang kovácsoltvas szívét jó erős bőrszíjjal rögzítette belsejében, és akkor végre megkondulhatott úgy a harang, ahogyan szólni fog a Református Kollégiumban: bizony, szép a hangja, meg is érdemelt még egy rend tapsot.

Vasárnap, miután a kovácsok visszatértek a csernátoni Haszmann Pál Múzeumból, még egy utolsó bemutatót tartottak a főtéren – ezúttal a lópatkolás vonzotta a közönséget. Kajos Viktória, Magyarország egyetlen női kovácsa és az illyefalvi Gábor Tibor kovácsmester „osztozott” a ménen, a közönség soraiból – bár már két évvel ezelőtt megmutatta, mit tud – kétkedő hangok előzték meg Viktória fellépését. Ami fellépés volt a szó szoros értelmében is, ugyanis a fiatal hölgy alacsony termetű, az üllő mellett egy faládán állva tudta csak kikovácsolni a ló első két lábára kerülő patkókat. És aztán ismét megmutatta, hogyan kell szakszerűen megvasalni a hátast – persze, ő is kiérdemelte a tapsot.

A rendezvény zárómomentumaként a színpadhoz invitálták a résztvevőket, ahol Sztakics Éva alpolgármester köszönte meg a IV. Nemzetközi Kovácstalálkozó sikeréhez való hozzájárulásukat, majd átnyújtotta az ezen a kovácstalálkozón létesített Aranykalapács-díjat Walfrid Hubernek kimagasló szakmai tevékenységéért – egyetemi előadótanárként oktatta a szakmát több évtizeden át a bécsi egyetemen, miközben a mai napig aktív kovácsmester –, Az ördög kovácsa című dokumentumfilm elkészítéséért, mely egy mára feledésbe merült, a párizsi Notre-Dame kapuján alkalmazott díszítési technika újrafelfedezéséről szól. Díjazták a sepsiszentgyörgyi kovácstalálkozókon való tevékenységéért is. Az osztrák származású, magyarul kitűnően beszélő nyugalmazott egyetemi tanár meghatódva vette át az alpolgármestertől a kitüntetést. És még inkább meghatódott Nagy György, aki szintén Aranykalapács-díjban részesült: ő, a főszervező sem tudta, hogy ekképp köszöni meg Sepsiszentgyörgy, amit a városért tett. Végül Nagy György nyújtott át a résztvevőknek emléklapot, aztán a magyarországi Tárkány Művek zenekar koncertje zárta a IV. Nemzetközi Kovácstalálkozót.