A mai idők sürgető szava: visszatérni az értékekhez. Az érvényesülés és a kitűnő iskolai bizonyítvány nem elegendő, ha hiányoznak azok az értékek, amelyek a közösségi kapcsolatokat alkotják: az önzetlenség, a szolidaritás, az összedolgozás és a szeretet. Az is egyre bizonyosabb, hogy nem elég megtanítani gyermekeinknek, hogy egyes dolgok helyesek, mások pedig helytelenek. Azt is meg kell érteniük, miért van ez így.
A felnövekvő generációk tagjai koruktól függetlenül küszködnek azzal, hogy mi a helyes és mi a helytelen – és hogyan szabják ehhez életüket. Ugyanakkor nem tudják, mi az igazság, és hogy ki határozza meg azt. Nem biztosak abban, mely igazságok örök érvényűek, és mi teszi azzá őket. Gyakran törik a fejüket azon, hogy mi a jó, és mi a rossz. És ez néha velünk, szülőkkel is megesik. Nem csoda, hogy nagyon nehezen tudjuk megértetni gyermekeinkkel is.
Immár 16. éves gyermek apjaként megtapasztaltam, hogy mindenképpen át kell adni a gyermekeimnek, mi az igazság, hogy mi a különbség a helyes és helytelen között. Talán az olvasó felteszi a kérdést: mi haszna van ennek? Változtat-e ez valamit a magatartásukon? Ha meg is értik, mi a biztosíték arra, hogy helyesen alkalmazzák? Valóban, erre nincs garancia. Egyik ismerősöm két gyermeket nevel. Egyikük állandóan egyházi körökben mozog, önkéntes munkákat vállal, elkötelezett, hívő fiatal, a másik viszont hallani sem akar a hitről. Pedig ugyanabban a családban nőttek fel, és mindkettejüknek ugyanazok a szülei.
Igen, előfordulhat, hogy gyermekeink rosszul döntenek, még akkor is, ha szülőként a lehető legnagyobb gondot fordítottuk rájuk.
Azon gyermekek, akik nem fogadják el, hogy létezik objektív mérce az igazságra, maguk is nagyobb valószínűséggel hajlanak helytelen dolgokra. Arra, hogy hazudjanak, csaljanak, lopjanak, pornográf filmeket nézzenek, részegeskedjenek, kábítószerezzenek vagy öngyilkosságot kíséreljenek meg. Könnyebben hajlanak arra is, hogy bizalmatlanok legyenek mások iránt, hogy csalódottnak érezzék magukat, hogy azt gondolják, nekik semmi sem sikerül, s az élet becsapta őket.
Mit tehetünk azért, hogy továbbadjuk saját értékrendünket gyermekeinknek? Hogy átadjuk nekik az örök érvényű igazságot, és szilárd erkölcsi alapokat biztosítsunk számukra?
Ha meg akarjuk értetni a gyermekeinkkel, hogy mi a helyes, ennek előfeltétele az egészséges kapcsolat. Az igazságot nem adhatjuk át nekik gyorstalpaló tanfolyamokon. Őszinte, értelmes kapcsolatot kell kialakítanunk velük. Lelkiismeretesen tanítanunk kell őket, mindegy, hogy éppen ülünk, megyünk, lefekszünk vagy felkelünk.
Gyermekeink ugyanakkor megtanítanak arra, hogy az igazságot az emberi kapcsolatok alapján értik meg leginkább. Ha például helyre kell igazítanunk, vagy meg kell büntetnünk őket, előbb tegyük fel nekik a kérdést, ami a velük való kapcsolatunkra irányul: „Ugye tudod, hogy szeretlek?” Ha igennel válaszolnak, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a fegyelmezésre pozitívan fognak reagálni.
Hogyan állapíthatjuk meg, hogy gyermekeinkkel való kapcsolatunk jó és erős-e? Tegyük fel magunknak a következő kérdéseket: Mikor nevettünk együtt utoljára? Mikor sírtunk együtt utoljára? Tudom-e, hogy melyik a kedvenc dala? Tudom-e, kivel tölti a szüneteket az iskolában? Mikor kért tőlem tanácsot utoljára a gyermekem? Mikor felejtettem el vagy vontam vissza utoljára azt, amit megígértem neki? Mit teszek gyakrabban: beszélgetek vele vagy előadást tartok neki és prédikálok? Beismertem-e az utóbbi időben a gyermekem előtt, ha valamit helytelenül tettem? Mit tudok egyáltalán a gyermekem lelki életéről?
Ha őszintén próbálunk válaszolni a kérdésekre, talán nyilvánvalóvá válik, milyen mély a kapcsolatunk a gyermekeinkkel. Talán azt is érzékelhetjük, hol döcög, és hozzáfoghatunk, hogy a szükséges területen javítsunk. A továbblépéshez ez a kiindulópont.
(folytatjuk)
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
