Egy régi világ ízeit szeretném felidézni, amelyeket sokan már nem is ismernek. Kezdeném a lakomával, amely a nagy eszem-iszom, dínomdánom fogalmával kapcsolódik össze. Lehet szerényebb is az étek, de ha kellemes családi vagy baráti körben fogyasztjuk, akkor már zamatos élmény. Tehát megvan és meg is volt a hétköznapok evészete, ám kiemelkedtek az ünnepek a maguk sajátos fogásaival és az alkalmi összejövetelek is.
Az uzoni nép szerette a lakomát, és a mai napig megadja az asztalnak, ami jár neki. Gazdaságos, takarékos volt a régi uzoniak konyhája, mindent hasznosítottak, élelmet nem dobtak el. Ezért kialakult az étkezések rendje, melyhez igazodtak a családok. De fontos megjegyeznem, hogy valamikor az étel szent volt, semmit sem szabadott elpazarolni. Ez a takarékosság jellemezte az uzoni háziasszonyok konyhai tudományát, fölöslegesen nem kérkedtek, de a kevésből is tudtak ízletesen, takarékosan főzni. A szomszédból kérincsélni nem illett, nem is volt szokás. Fiatalasszony koromban anyai nagyanyám arra hívta fel a figyelmemet, ha főzök, a szomszédok ne tudják. Először nem értettem a célzást, mert tömbházban laktunk, ahol a szomszédság megérezte egyes ételek illatát. A magyarázata viszont világossá tette: ne kérincsélj, abból főzz, ami otthon a kamrában megtalálható.
Az uzoni családok táplálkozási kultúrája egy egész vidékre jellemző, hiszen kisebb-nagyobb eltéréssel a környék lakói is ugyanazt főzik, mint mi. Régen naponta háromszor étkeztek. A reggeli 7–8 óra tájban volt, főleg nyáron, a nagy dologidőben még korábban is, hiszen a nép igyekezett a mezőre. Általában tej, tejeskávé, ízes vagy bundás kenyér, télen tea és fokhagymás pirítós, sült pityóka, disznóvágáskor hurka, tepertő, zsíros kenyér volt. A mezőre tartóknak sokkal többet adtak.
Az ebéd 12 órakor volt, harangozáskor már asztal mellett ültek a régi emberek. Étküknek is megvolt a maga rendje. Vasárnap általában húsleves volt, amelyet a gyermekek laskalevesnek vagy galuskalevesnek neveztek, utána főtt hús, krumplipüré és szósz. Kísérőnek (mert az öregek így nevezték) valamilyen egyszerű sütemény szolgált: rácsos tészta, almás tészta, pánkó, bukta, csöröge stb.
Hétfőn leveses nap volt, utána főtt tészta. Nagy főzés nem volt, mert régen az asszonyok kézzel mostak a tekenőben házi szappannal.
A kedd húsos nap volt, főleg télen, disznóvágás után, tárkonyos pityókaleves füstölt csonttal, utána palacsinta vagy almafánk.
Szerdán főztek fokhagymaciberét tojásrántottával vagy reszelt levest, utána pityókatokányt, főzelékfélét, sült szalonnát, kolbászt.
Csütörtökön megint húsos nap volt. Az étrend házanként változott: volt, ahol magyar murkost főztek, másutt tokányt puliszkával vagy hagymatokányt tojással.
Pénteken fuszulykaleves következett rendszerint sonkával, kísérőként prézlis laska szilvaízzel. A katolikus családok régen Uzonban pénteken nem ettek húst, és templomba mentek misére.
Szombaton általában egyszerű ételek kerültek az asztalra, de előkészítették a vasárnapi főzéshez szükségeseket. Paradicsomleves, köménymagleves, télen almaleves (miután az almákat megválogatták), második fogásként kiflitálbafőtt aszalt szilvával, baromfiaprólék puliszkával, ősszel töltött paprika, szilvás gombóc, libavágás, jó gazdag csirkepaprikás galuskával, uborkasalátával. Vasárnap ebéd utánra, uzsonnára nagymamám finom madártejet készített eredeti vaníliarúddal, a habokat pedig kidíszítette egy-egy mazsolával.
A vacsoraidő régen a nap legszebb szakasza volt. Ekkorra már megnyugodott a család, megvolt a fejés, leülhettünk a terített asztal mellé. Gyermekkoromban tej, puliszka, tokány, túrós puliszka vagy déli maradék volt vacsorára. A mi időnkben a levest, ami délben megmaradt, mindig a disznók vedrébe kellett öntenem. Aztán ez is megváltozott, mert anyáink munkahelyekre vándoroltak.... Vacsora után télen beszélgettek, mi, gyermekek malmoztunk, kártyáztunk, állatokat formáltunk a megmaradt puliszkából, csendben körbeültük a nagy asztalt. A családtagok szavai-gondolatai általában ritmusosan ismétlődtek a munkával, terméssel, földdel, állatokkal kapcsolatban. Nagy vásáros napok (József-nap, Anna-nap, Miklós-nap, piaci napok) után a látottakat-hallottakat idézték fel, de gyakran emlegették az ősöket, rokonokat, az élet romlását, amely a II. világháború után állt be a családoknál.
Nagyanyáink konyhájában mindig volt feliratos falvédő. Szövegeik általában a jó szakácsnőt, háziasszonyt dicsőítették vagy ösztönözték tisztaságra és szorgalomra. Mára ezek is eltűntek, pedig sok jó mondanivalót tartalmaztak: Ki az urát szereti, jó ebédet főz neki! Szomszédasszony elmehet, itt pletykálni nem lehet és így tovább.
Visszatérve az ízek, zamatok kérdésére: azt látom, hogy ízvilágunk is uniformizálódik, a régi receptek helyét a világ különféle ételei kezdik elfoglalni. A mai gyermek kedvence a pizza, hamburger, sajtburger, chips és a kóla. Ha zsíros kenyérrel kínáljuk őket, megsértődnek, mert az szerintük „a szegénység jelképe”. Így tűnik el majd minden, ami a miénk, szinte szégyelljük. Ez szomorú tény, pedig őseink tudománya, hagyományaink tárháza értékrend is, magatartásforma, bölcsesség. Számos olyan étel van, amely megérdemli, hogy megőrizzük, hiszen ezzel is kötődünk szülőföldünkhöz, ősi székely hagyományainkhoz.
Ambrusné Imreh Anna ny. tanárnő
