– Kedves Arany, rég ismerjük egymást, évek óta tegeződünk, kérlek, engedd meg, hogy az interjúban is ezt tegyem. Mindenekelőtt az érdekel, hogy lettél e név viselője, hisz nagyon ritka a magyar személynév-kultúrában. Volt-e a történelem során a magyar nagyasszonyok között, aki ezt a nevet viselte?
– Arany nevet viselő személyt nem ismerek – még a magyar nagyasszonyok között sem! Édesapám révén lettem Arany. Az történt, hogy amikor édesanyám a konyhában vajúdott, engem szült, édesapám a belső szoba ablakán kukucskált be, hogy nincs-e valami baj. Miután megszülettem, a bába bepólyálva odatett a padra, amely hatalmas macskánk megszokott helye volt. Édesapám később többször elmesélte, hogy a macska ott ólálkodott körülöttem, s ő azt hitte, meg akar karmolni. Berontott a konyhába, ölbe kapott, és ahogy rám nézett, a napfényben aranyszőke pihék ragyogtak rajtam. „Édesapám aranya!” – kiáltott fel apám. Innen származik a nevem. A magyarózdi tiszteletes 1932-ben azt mondta: én az Aurica nevet kell beírjam az anyakönyvbe, de szólíthatnak Aranynak... Így lettem Arany. Megjegyzem, a faluban nem fogadták el az Arany megszólítást; gyermekkoromban sokat bosszantottak társaim. Az embereket általában meglepi a név, de alapjában véve szeretik. Lányom, aki színművész, Panek Katalin Arany nevet kapta, de csak a Katalint, azaz a Katit használja. Azt mondta: az Arany maradjon anyjának...
– Beszélj gyermekkorodról, a magyarózdi évekről.
– Azt hiszem, az a néhány év, amit otthon töltöttem, meghatározta életem mélységét és tartalmát. Amennyi szeretet van a világon, azt otthon megkaptam nagyszüleimtől. Nanyókám félárván nőtt fel, s a szeretetet, amit nem kapott meg kisgyermekként, azt később mind rám árasztotta. Sokat szolgált Bukarestben, Budapesten – volt egyfajta viselkedési kultúrája. Apó számomra csodaember volt, semmitől sem félt, mindent kibírt, mindig épített, gyarapította vagyonát, jó kedvű volt, sokat mesélt; az egész Bibliát úgy mondta el nekem, mint egy mesét. Csodálatos volt, ahogyan édesapám foglalkozott velem! Ritkán találkoztam más családoknál olyan szeretettel, mint ami kettőnket összekapcsolt. Anyám ridegebb volt, rendkívüli gazdasági érzékkel rendelkezett, sokat dolgozott, soha nem ült ölbe tett kézzel, mindig tett-vett, hogy legyen a „leánkának”, de a szeretetét mégsem mutatta ki, mert félt, hogy rossz leszek, elkényeztet. Így is elkényeztettek! Az első 6 évem, amit otthon töltöttem Magyarózdon, egy álom volt, egy szeretetbölcső, amiben felnőttem. Már otthon tanított édesapám írni, hogy ne legyek analfabéta. Még arra emlékszem, hogy 4–5 éves lehettem, amikor Vásárhelyi János püspök úr meglátogatta Magyarózdot, édesapám köszöntötte, s engem tartott a karján; én is köszöntöttem a püspök urat. 1940-ben, amikor bejöttek a magyarok, szüleim úgy döntöttek, hogy felköltözünk Kolozsvárra. Ez szeptemberben történt.
– Kolozsvár mindig az erdélyi magyar szellemi élet fellegvára volt; kik jártak hozzátok azokban az években?
– Először is a Termés folyóiratnál tevékenykedő írókat említeném: Kiss Jenőt és Jékely Zoltánt. Szabó Lajos drámaíró és László Gyula történész szinte naponta megfordult nálunk. Szabédi Laci bácsi, mikor jött az egyetemről, mindig betért hozzánk. Megnézte és kijavította helyesírási hibáimat, figyelmeztetett, hogy többet ne kövessem el azokat. Asztalos István édesapám egyik legjobb barátja volt, ő is gyakran betért. Apó otthon levágta a disznót, rakott még egy hordócska hazai itókát is a szekérre, s behozta Kolozsvárra. Szombat este az írók nálunk gyűltek össze, vagy máshol, mulatoztak, vitatkoztak és beszélgettek. Engem és Asztalos István fiát mindig vittek magukkal. Mindenfajta vitán jelen voltam; s ahogy telt-múlt az idő, és kezdett nyiladozni az eszem, bizony nagyon odafigyeltem. Felnőttkoromban jöttek elő azok a kétségbeejtő igazságok, amelyeken akkor ők tusakodtak. Például a zsögödi festőművész, Nagy Imre bácsi, aki akkoriban nem evett húst, sokszor nálunk vacsorázott. Édesanyám főzött neki mindenféle „gezemücét” – ahogy ő nevezte –, mert Imre bácsit nagyon szerette. Egy este Imre bácsi rácsapott az asztalra, és így szólt édesapámhoz: „Te Pista, a trianoni békekonferenciának ma van az évfordulója! Tenni kéne valamit, mert lassan úgy szétszórnak bennünket, hogy a hét helyen, ahová szakasztott az Isten, már csak egy-egy magyar fog maradni!” Ebből aztán parázs vita alakult ki, hogy mit lehetne tenni, hogyan kellene megmenteni a magyarságot? Később más írók is bejöttek, csatlakoztak a vitához. Nagy szerepet szántak a papoknak! Menni kell faluról falura, mondták, és járták a falvakat. Tőlük tanultam én is, de Sütő András is az országjárást.
– Büszke vagy arra, hogy a nagy elődök közül ilyen sokat ismertél?...
– Nem vagyok büszke, hanem Istennek vagyok hálás! Emlékeim között él Kós Károly alakja, akitől eleinte egy kicsit féltem is. Darabos ember volt, de aztán ölébe vett, és nagy bajusza alatt tréfásan rám horkantott. Erre megijedtem, de hamar megbékültem vele. Egyik vele kapcsolatos emlékem: az 50-es években, minden vasárnap reggel pártiskolába kellett menniük. Édesapám akkor a Falvak Népénél dolgozott. Kós Károly bácsi s Balázs nevű fia, Asztalos István, mielőtt a pártiskolába mentek volna, nálunk megittak egy-egy pohár pálinkát. Nagy Olga akkoriban költözött fel Székről Kolozsvárra, és kérte a férfiakat, hogy a vizsga előtt üljenek össze, okítsák őt is ki a pártiskola anyagából, mert ő sok mindent nem tud... Kós Károly leteremtette a férfiakat, mit idétlenkednek, van mit olvassanak, szerkesszenek, hagyják békén Olgát, mert neki úgysem kell ez. Nagyon jól szórakoztam a kioktatáson, hiszen nem éreztem annak veszélyét, ha valaki nem tud a vizsgán, akkor egyszerűen lefokozzák. Csodálatos emlékem van Illyés Gyuláról, aki meghívott a balatoni nyaralójába. Illyés Gyula számomra, Tamásival együtt, mindig a gyógyírt jelentette. Megragadott emberközelisége és fensége. Korábban volt Kolozsváron – ezt édesapám mesélte –, s az egyik főtéri beszélgetés során Nagy István indulatosan azt mondta: a lényeg a szocializmus, nem a magyarság… Mert a magyarság vagy megmarad, vagy nem. Gyula bácsi megkérte, hogy forduljon meg, a hátán leírta a hallottakat, és aláíratta Nagy Istvánnal. Balatoni találkozásunkkor – lehettem olyan 25–26 éves – megkérdeztem Gyula bácsit: megvan-e még a dokumentum? Nem kételkedtem az ügy igaz voltában, hiszen édesapám soha sem hazudott. Gyula bácsi megerősítette, hogy valóban megtörtént a dolog, az aláírt papírt sokáig őrizte, de később eldobta. Tudta, hogy nekünk, itthon annyi bajunk van… Nagy Istvánnak is volt elég gondja, nem akarta ezzel is keseríteni az életét.
– Hová felvételiztél a középiskola után?
– A bölcsészetre. ’53-ban sikerült a felvételim, akkor Nagy István volt a rektor. Főleg proletár- és parasztgyermekek jutottak be azokban az években. De nem végeztem el az egyetemet, mert mindenféle kifogással a KISZ-ből is kizártak, (akkor még IMSZ volt). Másfél évig nem tudtam bemenni az egyetem kapuján. Közben Gál Ernő lett a rektor, ő váltotta Nagy Istvánt.
– És mi következett utána?
– Beiratkoztam a vásárhelyi színiakadémiára. Szabó Lajos, Kovács György és Delly Ferenc felvételiztetett. Sikerült, de útban hazafelé rájöttem: sohasem lennék jó színész…
– Édesapád ekkor már híres költő volt, biztatott a versírásra?
– Sohasem írtam verset! Elkezdtem prózát írni, tényirodalmat. Szabadúszó voltam. Akkor mentem férjhez Panek Zoltánhoz és ’57-ben született Kati lányom, aki most írt egy könyvet édesapámról, azaz a nagyapjáról. Ő jelenleg is a kolozsvári magyar színház művésze.
– Mikor jelent meg első írásod?
– 1953-ban az Utunkban. Később V. András János felvett a Művelődéshez, és ott dolgoztam. Akkor kezdtem Erdélyt járni, gyűjtöttem, írtam a magyar művelődési eseményeket. Gyakran megfordultam Hargita és Kovászna megyében. Kitűnő gárda volt pl. a Megyei Tükörnél: Farkas Árpi, Magyari Lajos, Sylvester Lajos, Czegő Zoli, Tömöry Péter. Király Károly volt az első titkár. Ott tisztább volt a levegő, mint bárhol.
– Térjünk a munkásságodra. Eddig kilenc köteted jelent meg: Ember a havason (tévéjáték, 1978), Fába faragott balladák (1983), Pontot, vesszőt nem ismerek, de a szó mind igaz (1985), Kalodaének (1993), Kökény a hóban (1995), Elrabolt méltóság (1999), A csillagok nem álmodnak (2002), Halálmadár szállott a kútgémre (2008), Tenyérnyi ország (2017). A tizedik a Pontot, vesszőt nem ismerek, de a szó mind igaz bővített, javított kiadása, amely 2011-ben látott napvilágot. Milyen műfajú írások ezek?
– Műfajilag nem tudnám őket kategorizálni, de széles a skála. Vannak lírai életrajzok, tárcák, emlékezések és sok más egyéb.
– 1977. január 4-én itt, ahol most beszélgetünk, a Mikó (Clinicilor) utcai házatok előtt, édesapádat elütötte egy belügyes tiszt autója. Hogyan emlékszel a történtekre?
– Elsőéves színi növendék volt a lányom, Katika, őt készítettük a főiskolára, csomagjait vittük a kocsihoz. Édesapám megvárta, amíg bezártam az ajtót. Kimentünk a kapun, és kértem, hogy egy pillanatig álljon meg, mert a kulcscsomó szorítja az ujjamat. Amíg lehúztam a kulcsokat, édesapám egy féllépésnyit tett előre. Iszonyatos sebességgel jött egy autó, édesapámat felvágta a magasba, majd a klinika előtti kőtömb tetejére zuhant. Én meg kővé meredten néztem, ahogy apám mellőlem szinte felrepült. Aztán összezsugorodtam, nem volt erőm felállni. Bevitték a kórházba. Kértem, hogy engedjenek be hozzá. Nagyon uralkodtam magamon, hisz édesapám megtanított, hogy bajban fegyelmezzem magam. A lábát fájlalta, és közben azt mondta: „Csak azért nem akarok meghalni Aranyom, mert te akkor teljesen egyedül maradsz.” Én meg vigasztaltam, és addig maradtam vele, amíg bevitték a műtőbe. Akkor kiderült, hogy nincs elég 0-ás vér. Telefonon hívtam Bodor Pált Bukarestben, hogy mindenáron szerezzen megfelelő vért. Meg is érkezett, és apámat műteni kezdték, engem pedig elaltattak. Hatalmas csattanásra ébredtem, a műtő elé mentem, a professzor akkor jött ki, és zavartan szólt hozzám: „Aranyom, most nagyon erősnek kell lenni, elaludt örökre az édesapja…” Megdöbbentő volt, hittem is, meg nem is. Majd a másik orvos szólalt meg: „Az édesapja az operáció alatt végig verset mondott.” Kérésemre bevezettek hozzá, és ahogy ránéztem, Krisztus-szoborra emlékeztetett; végtelen nyugalom volt az arcán. Nem visítoztam, semmi hangosság nem volt bennem. Magamban egyfolytában beszélgettem vele. A professzor hazaküldött, mert az altatók hatása még nem múlt el. Amíg a kaput kinyitottam, arra gondoltam, hogy most teljesen egyedül maradtam az Istennel, és megfogadtam, hogy apámnak igazságot szolgáltatok. A részeg belügyes őrnagy, aki később kiköltözött Izraelbe, minősíthetetlen szavakkal illette apámat. Azt kiabálta: apám részeg volt, és nem tudott átmenni az úttesten. Megkezdődött a tárgyalások sorozata. Azt akarták rábizonyítani, hogy öngyilkosságot követett el… Még most sincs teljesen feltárva az ügy…
– Mit szeretnél megírni még, mivel foglalkozol jelenleg?
– Én a népi irodalmon nőttem fel, ekként tudom magam kifejezni, így írt édesapám és Sütő András is. Úgy gondolkodom, mint ők, arra figyelek, amire ők is. Ők pedig minden gondolatukban a néppel vállaltak közösséget. Édesapám halála, majd Sütő András tragikus sorsa annyira elnémított, hogy sokáig nem írtam. Legutóbb édesapám emlékkönyvén dolgoztam, amit a Polis adott ki. A magyarózdi emlékház javításával-újjáépítésével foglalkozom, és ez sok-sok gonddal jár, anyagiakkal is. Minden este imámba foglalva kérem az Istent, hogy őrizzen meg, amíg be nem fejezem.
– Kérlek, beszélj az Amerikában megjelent Transsylvania című időszakos folyóiratról, amelynek európai főmunkatársa voltál.
– A lapot Teleki Béla alapította, utána Cseh Tibor szerkesztette, tőle vettem át még életében. Azokban az években, amikor a Művelődésnél dolgoztam, felfedeztem és meglátogattam néhány olyan helyet a Székelyföldön, ahová előttem újságíró nem jutott el. Megtapasztaltam, hogy Erdély egy önálló magyar közösség. Életkörülményeink, természeti adottságaink meghatározzák gondolkodásunkat, lelkiállapotunkat, magatartásunkat. Rengeteg erdélyi ment ki Amerikába; nemes emberek, grófok, bárók, értelmiségiek. Cseh Tibor, aki csernátoni volt, évente hazajött. Láttam benne a szülőföldbe való kapaszkodását, az itthonból való lelki élést odakinn. Úgy érezte, hogy ezt vissza kell adnia Amerikában élő magyarjainknak, akik ugyanolyan fájdalommal gondolnak szülőföldjükre, anyanyelvükre, amit ott is őriztek. Úgy voltam velük, mint az itthoni szórvány magyarokkal… Azt is meg kellett tanulnom, hogyan kell a szórványban élő magyarokhoz szólnom, miként kell hozzáállnom gondjaikhoz. Bele kellett avatkoznom a vallásügyekbe, mert gond volt, hogy járhatnak-e vagy sem magyar templomba? Mivel a legnagyobb élő íróktól kérhettem tanácsot, megtaláltam azt a hangot, azt a témát, amivel táplálni lehetett az amerikai magyarokat. Sikerült megszereznem bizalmukat és ragaszkodásukat. Amikor Cseh Tibor meghalt – Csernátonban temették el –, engem kerestek meg telefonon, hogy vállaljam el a lap szerkesztését. Csodálatos gondolataik voltak! Tiborék állítólag valami jól hangzó nevű díjjal engem is kitüntettek, fogalmam sincs merre kallódik...
– Valahol olvastam: minden évben egy hónapot kiköltözöl Kézdivásárhelyre. Miért szereted ennyire a várost?
– Édesapám a diktatúra idején nagyon súlyos állapotba került, ezért elvittük Kovásznára. Aztán én kaptam szívrohamot, és ezzel kezeltettem magam. A mofettában álldogáltam egy bukaresti hölggyel, aki minősíthetetlen módon nyilatkozott mindenről, amiben a kovásznaiaktól részesült. Majdnem idegrohamot kaptam szavai hallatán, és kértem, hogy keressenek nekem más szállást. Így kerültem Kézdivásárhelyre, innen jártam be kezelésre. Itt meghódított a székely emberek nyitottsága, az emberrel való törődésük, gondoskodásuk. Humoruk nevetve gyógyított! Annyira megszerettem az ottani embereket – és ők is engem! –, hogy ’89-ben, amikor Mikulás napján behívtak a Securitatéra, elhatároztam, hogy mihelyt lehet, elutazom Kézdivásárhelyre. És másnap vonatra ültem, ott ért a változás. Jakabos Csabával együtt szerveztük meg a kézdivásárhelyi RMDSZ-t, megújítottuk az ottani újságot, és az emberek teljesen kézdivásárhelyiként kezeltek. A kötődés továbbra is megmaradt. Jakabos Csabát testvérként szeretem, és ő is engem.
– Hová szoktál még utazni?
– Mindig jó szívvel mentem az alsócsernátoni kiállításokra; jó kapcsolatot ápoltam a Haszmann családdal. Rengeteget tanultam Ica nénitől, akinek nagyszerű ötletei voltak, kiegyensúlyozott egyéniségként ő volt a család feje.
– Sokfelé jártál Erdélyben, de hová szeretnél eljutni még?
– Királyfalvára és Vesszősre. Nekem a világon legtöbbet a szülőföldem jelenti. Jártam Németországban, otthon éreztem magam a hatalmas képtárakban, élveztem, csodáltam az ott látott alkotásokat, gyönyörködtem a zenéjükben. De mikor hazajövők, első utam mindig Kolozsvár főterére vezet, ott ballagok végig házam felé, s köszönök Mátyás királynak: szervusz, hazajöttem!
Székely Ferenc
