– Szervusz, Benkő!
– Szervusz, Józsa!
– Te is itt vagy Boda?
– Mivel jöttetek be Füléből?
– Egyed Gézát nem láttad?
– Milyen volt a vakáció, Benedek?
– Igaz, hogy Bodor Karcsinak már van biciklije?
Azzal nagykorúsodtak, hogy csak a családnevükön szólították egymást, de azért volt ropogós ölelés, parolázás, óriáscsaládra hasonlított az Erdővidék tucatnyi falujából beáramló gyermeksereg, a nagyobbak szárnyuk alá vették a gólyákat, régi barátságok frissültek fel, újak köttettek.
Marci a nővérével, Piroskával érkezett, szegényes, de tiszta volt az ágyneműje és a váltóruhája. A monogramot a mosoda miatt bele kellett varrni a lepedőbe, párnahéjba, törülközőbe, ingbe, lábravalóba, s mivel csak zöld cérnájuk volt, világított az MM, több volt, mint monogram, reményt hirdetett. Marci némán rakosgatott, rendezgetett a szekrényében, aki nem ismerte, mogorvának tarthatta, de nála ez elmélyülés volt, ami mögül ki-kicsapott a jó kedély.
Közben a nővére megvetette az ágyát, a fekvőhelyekkel az elején még lehetett csereberélni, egyezkedtek, alkudoztak, nem volt közömbös nekik, ki hol fog aludni. Marci jó helyre került, Bíró Benjamin, Józsa Csaba, Kovács János és Kisgyörgy László közelében volt az ágya. Hamar megérintette őket a játék, úgy bújtak elő a ragadványnevek, mint erdőben a gombák, ráírták az ágy bütüjére, kicifrázva, mintha papagájok lennének: Bi-Be, Csa-Besz, Ko-Va, Gyú-Ró.
Marcinak megmaradt a falujából hozott neve, a Villám, azzal nem volt szabad játszadozni, morcos és mogorva lett, ha csonkították.
– A Villámmal ne merjetek mókázni – mondta –, mert belétek csap, s töpörtyű lesz belőletek.
Másnap megkezdődött az új életük, amelyik annyira különbözött az addigitól, mintha más bolygóra tették volna rá a lábukat.
Otthon juhot őriztek, tehenet fejtek, zabot, búzát, rozsot arattak, kihordták a szántóföldekre a trágyát, szénát szárítottak, boglyát, kalangyát raktak, a keményebb kötésűek már kaszáltak, csépléskor kihúzták a pelyvát és a töreket a gép alól, az erdőn fát döntöttek, méterfát hasogattak, de itt tankönyvek sokasága feküdt a padokon, amikor az első órára becsengettek: kémiából az ezernyi képlet, számtanból az egyenletek, magyar irodalomból tárgy, téma, kulmináció, enumeráció, fizikából az anyag törvényei, történelemből a dákok csodálatos föltámadása, növénytanból a porzók, a bibe, a sziromlevelek sokasága kavargott előttük, szemük káprázott, csengett a fülük: megváltozott a dolgok rendje, halmazállapota, otthon a hó hó volt, a jég jég, nem kristályszerkezetek halmaza, és a rózsa illatos virág volt, amit a kalap szalagja mögé tűztek fel a lányok a legényeknek, nem porzó, bibe, szirom.
Meg kellett tanulni egy másik nyelvet, magyar volt az is, de mégis más, amikor hazamentek vakációra, s hangosan felolvasták a fizikakönyvből az atomszerkezet című leckét, zavart tekintettel hallgatták.
Atomfizika!
Ezt annyira szerette Marci, hogy előreszaladt a tanulásban, nagyobb diákok könyveit kérte kölcsön, szakmunkákat vett ki a könyvtárból, izgatta az atommag titokzatos ereje. Mélyről jött ez a kíváncsiság, az alaptermészetéből tört fel, mint Föld gyomrából a magma: vonzódott mindenhez, ami szabálytalan, ami titokzatos, ami furcsa. Csodabogárnak tartották, s kezdték második Bolyai Jánosnak hívni.
Aki soha nem élt internátusban, nehezen tudja elképzelni, hogy működik egy ember-hangyaboly. Egymásra halmozva, egy kévébe kötve él több tucatnyi lány vagy fiú. Mindenkiben más világ rakódott le, más volt otthon a háztáj, ahol fölcseperedett, más volt az udvar, az eresz­alja, a sütőház, a küszöb, a kilincs, a favilla sima nyele, a kert, az óriásdiófa, amelyikben seregélyek fészkelnek, más volt a mező, a dűlő, a domboldal, ahonnan leszáguldott télen a szánkóval, a patak, amire vízimalmot épített, más volt az édesanya csengő kacagása, az édesapa keze járása a kézvonón vagy a fazekaskorongon, más volt a család emlékezete, de itt, ebben a méhkaptárban hasonulni, alkalmazkodni kell, különben összegabalyodnak a szálak, s óriáscsomó keletkezik, amit nem lehet csak úgy kettőbe vágni, mint a gordiuszit a mitológiában.
Nagy Sándorról és a gordiuszi csomóról első este beszélt nekik a kedves, szép arcú nevelő, Dienes Csaba, azzal példálózott a nagy hálóban.
– Az élet itt, az internátusban – mondta – olyan, mintha a gordiuszi csomót kellene kibogozni. Hallottatok róla ugye? Nehogy azt higgyétek, hogy azt egy suhintással ketté lehet szelni! Az csak olyan szóbeszéd, sok más mindent mesélnek még a híres vezérről, Makedón Nagy Sándorról. Itt nem kardsuhintásra, hanem türelemre, kitartásra lesz szüksége mindenkinek.
Szép volt a beszéde, meg is értették, hogy fontos a rend, a fegyelem, de azért mocorgott bennük a félelem, meg tudják-e szokni a sok szabályt, amelyek szerint működik ez az élet. És meg tudják-e szokni az idegenséget?
S mégis, mégis jó itt lenni, mert mindenki fiatal, hánykolódik bennük a csintalanság, mint a harmadfű csikóban a zubogó vér, ágaskodik az akarat, kiemelkedni, föllépni a dobogóra és hasonlatossá válni a nagyokhoz, a szülőföld embertornyaihoz. Képzeletük képernyőjére vetültek a szálfák: Apáczai Csere János, Benkő József, Kriza János, Baróti Szabó Dávid, Bölöni Farkas Sándor, Benedek Elek, Gaál Mózes...
Olyan a bentlakásban a villanyoltás, mint színházban a leeresztett vasfüggöny. Megszűnik a nézőtér, a színfalak mögött nem kell a kialakult szabályok szerint viselkedni, nyelvet lehet ölteni, szamárfület lehet mutatni, kidugja fejét a rongypokrócok alól a hálóterem szabadságmanója, pállott, de pajzán illata van ennek a szabadságnak, jöhetnek a komor vagy a vicces, sikamlós történetek, amiket baromvásárokon vagy a kocsmákban tanultak a felnőttektől.
– Hallottátok, fiúk, mi történt Bardócz Feri bával fenn, a havasban? – kérdezte Bi-Be. Megtépte egy medve, de ő sebesülten is szembeszállt a vadállattal. Valahonnan szuronyt szerzett, amit a háborúban puskájuk csövére csatoltak a katonák, azt addig fente köszörűkövön, hogy borotválkozni lehetett volna vele, rákötötte egy rúdra, s úgy szúrta torkon a komát, hogy az hörögve menekült el. Ezt nevezem én bátorságnak! S tudjátok, mi lett a jutalma? Meghurcolta a szeku tiltott fegyverviselés miatt. Megverték, faggatták, követelték, mondja meg, hol a puska, amiről leszerelte a szuronyt? Végül hazakergették, mert lázongott a falu, követelték az emberek, engedjék szabadon a pásztort, nem maradhat őrizet nélkül a csorda a legelőn, életében nem látott Feri bá puskát, sánta a bal lábára, nem sorozták be.
– Ez hiányzik a legtöbb emberből – kiáltotta Marci –, a bátorság. Ha meghunyászkodunk, ha féltjük a bőrünket, azt csinálnak velünk ezek a görények, amit akarnak. Ne gondoljátok, hogy a vérmedvék az ellenségeink. Mérges viperákkal van teli az ország, azok küldik éj­szakánként ártatlan emberekre a fekete autót.
Az egész háló elnémult, mindenki tudta, miféle viperákról van szó, s azt is, életveszélyes szembeszállni velük, akkora hatalom van a kezükben, bármikor megállhat a fekete Pobeda a ház előtt.
– No, azért ne eresszük búnak a fejünket – szólt Gyú-Ró. – Ki tudná megmondani, hogy hívják a házaló dögös cigány szamarát?
– Szőrös Pobeda! – kiáltották többen a sötétből, s jóízű kacagás csattant föl.
– Én is mondok egy viccet – szólt Villám. – Megy-megy az öreg, nyugdíjas tanító néni az utcán, kopog a botjával, csoszog a lábával, s hát egyszer csak útját állja egy marha nagy, behemót alak.
– Jó napot, tanító néni! – dörrent rá vastag hangon. – Hát nem ismer meg?
– Nem, fiam, nem. Tudod, én már szemüveggel is alig látok.
– Hát én vagyok Móricka. Ugye, tanító néni, amiért annyi viccet gyártanak rólam, mégsem voltam én éppen olyan hülye?
Feltaszította a tanító néni a szemüvegét a homlokára, közel hajolt a Góliáthoz, megrázkódott, s azt mondta:
– Ó, dehogyis, titkár elvtárs!
Robbant a kacagás, a kárörvendő röhögéstől rezegtek az ablakok, de félelem is moccant, a párttitkárokról jót vagy semmit, akárcsak a halottakról.
Aztán elcsendesedtek, még motyorogtak valameddig, s éjféltájban átköltöztek álomországba, ahol nincs román világ, nincs milícia, nincs szeku, nincsenek viperák.
***
„Az éjszaka bakacsinja betakarta őket, nem láthatták, hogy Erdővidék peremén a szellemek szállnak alá a sugárzó éterből, a Mitács-hegyen, a Nagy-Piliskén, a Kakukk-hegyen, az Oltár-kőn, a Tortoma-tetőn, a Nagy-Murgón landolnak, túlvilágon a halott társaik megengedték nekik ezt a rendhagyó feltámadást; jönnek, szállnak Erdővidék nagy szellemei, táltosok utódai, vannak, akiknek itt nyílt meg a sír szája, mert az édes anyaföldben hantolták el őket, mások hosszú utat tettek meg, messzi­ről, többen a Házsongárdból indultak, Baróti Szabó Dávid uram az idegen országhoz szakított Felvidék Virt falujának temetőkertjéből; nagy itt a tét, ennek a lélek- és szellemgyilkos korszaknak a fiataljait kell megmenteni.
Apáczai Csere János uram a rangidős, ezért ő elnököl, kicsi sípot vesz elő ködfelhő köpenyének zsebéből, s a Mitács lábához, a Gyöngyerdő tisztására rendeli a szellemeket, ez a kedvenc helyük, úgy tanyáznak itt, mint valaha a görögök istenei az Olimposzon, jobbjára ülteti Merlint, a varázslót, akit életében Elek apónak szólítottak, előkelő hely illeti meg Kriza János püspök urat, ő természetesen az elnök baloldalán nőtt vadrózsabokor tövében heveredik le a pástra, ágak hegyén himbálózik Hermányi Dienes József, a nevettető filozófus, nála nélkül savanyú lenne a trakta, Bölöni Farkas Sándor híres útikönyvével a hóna alatt érkezik, Amerika szabadságkátéját foglalta bele abba, Gaál Mózes uram szép, szelíd történeteit gurítja maga előtt zsenge olvasóinak, Köpeczi Sebestyén József a nemes székely nemzet címereit festi csillagok pislákolása mellett gyöngyházfényű felhőkre, Baróti Szabó Dávid jezsuita atya a versírás szabályait mormolja, az időmérték metrumait kopogtatja ki egy szőke bükkfa törzsén, Benkő József tonnás tudományok súlya alatt görnyedezik, miközben a virágok, növények osztályozását végzi gonddal, s a szellem-trupp Benjaminja Bartalis János lantját pengeti szabadon.
Kezdetben még szaggatják őket a feltámadás fájdalmai, nyilallások hasogatják a koponyákat, mozogni kezdenek az oldalbordák, nyílnak, csukódnak, mint a tangóharmonika fújtatója, de lassan megérzik az édes élet ízét, s mély, kongó hangon ódon dallamot zümmögnek, férfikórus hangja árasztja el az egész medencét, de tulajdonsága az éneknek, hogy fölfelé száll, koszorú rajzolódik hangjegyekből Erdővidék csillagfényes egére. Aztán leválnak a szellemek a dallamról, tudják, szabadságima kell ide, arra van szüksége a maradéknak, ódon rigmusokat, ráolvasásokat, vajákoló igéket mormolnak, mint hajdanában a táltosok, minden szó, minden ige egy-egy darab a fundamentumban, úgy rakják le azokat, mint a Déva várát építő kőművesek, s lobogó szellemükkel kötik meg a követ, a téglát, ne omoljon össze, mert földrengéses időt élnek a kedves fiatalok, akik miatt vállalták a nagy utat.
Apáczai uram kezdi, aztán – akárcsak a mai fiatalok – egymás szavába vágnak a szellemek, extázisba esnek, túllicitálják egymást, szótorlaszok keletkeznek, pompás gondolathalmazok, az ethosz, a morál, a tiszta erkölcs, a konok szorgalom tézisei, axiómái hullnak díszes halomba Gyöngyerdő tisztásán.”
(folytatjuk)