A papok a templomokban beleszőtték a prédikációjukba a bibliai hét csapás, az egyiptomi hét szűk esztendő történetét, szívszorító könyörgéssel fohászkodtak, minden vasárnap magasba szállt az esőt kérő ének.

Olyan nagy volt a baj, hogy megmozdult az ország. Törvényt hoztak, hogy a szerencsésebb vidékeknek be kell fogadni az aszálymenekülteket. Északnyugaton érik el az országot a felhők, ott esett annyi eső, hogy lett termés, segítsenek hát, osszák meg a karéj kenyeret a nyomorultakkal.

Csak a gyermekek részesültek ebben a különös segélyben. A vöröskereszt aktivistái jártak faluról falura, érdeklődtek, melyik család zuhant végromlásba, felkeresték őket, s felajánlották, elviszik a gyermeküket a nyugati határszélre, bekvártélyozzák őket családokhoz, ott fognak lakni, amíg meg nem nyílnak az ég csatornái, amíg ki nem zöldül a határ. Ha majd learatják az első vetést, ha betakarítják a termést, hazatérhetnek.

Ez volt a szülők súlyos próbatétele. Aláírni a nyilatkozatot, hogy vihetik a család valamelyik tagját, sokszor a legkedvesebbet, az ország másik felébe, oda, ahol soha nem jártak, még hírből sem hallották az ottani falu vagy város nevét, hiába mutogatták azokat a térképen a hivatalnokok.

Sírva könyörögtek a gyermekek, ne küldjék el őket a világ végére, fogadkoztak, csak egyszer esznek egy nap, akkor is papsajtot, sóskát, vadsalátalevest, s szomjúság ellen fenyőfa gyantát rágnak. Szurkot, ahogy Csíkban mondták. Volt szülő, aki megrendült, magához ölelte a gyermekeit, s azt mondta, vagy életben maradnak mind, vagy így, együtt halnak meg. Mások, a higgadtak, a megfontoltak arra gondoltak, eltelik az egy vagy két év, kevesebb száj marad itthon, hátha jó sora lesz annak, aki útra kél. Összeszedték a retyerutyát, cókmókos batyut kötöttek, s útjukra bocsátották a szerencsepróbálót. Éppen csak a hamuba sült pogácsa hiányzott a tarisznyából.

Csíkszentdomokoson a Bíró családban sokáig tartott a tanakodás. Kilenc gyerekük volt, még tréfásan ki is énekelték őket a faluban az Egy asszonynak tizenkét leánya… kezdetű nótával. Végül úgy döntöttek a szülők, Bénit odaadják, ő a legbátrabb, híresztelik róla, hogy nagy betyár. Hátha ő megszokja? Igaz, olyan anyás! A gyermeket is megkérdezték, ő azt mondta, ha az édesanyja elkíséri, nem bánja, elmegy ő a világ végére.

A vöröskeresztes aktivista egy kimutatást hordozott magával, azon az szerepelt, hogy a nyugati országhatár mellett, Érmihályfalván van még hely családoknál tíz év alatti gyerekeknek, olyan sík ott a vidék, mint az ember tenyere, jó termőföldje van, s át lehet látni Magyarországra.

Ennyit tudtak Bíróék, ezt őrölték magukban. Nyugtatta őket, hogy nem kell hegyet mászni, nincs éhínség, és ami fő, látszik Magyarország. Sóhajtottak nagyokat, ott, az anyaországban nem buktatják meg a gyermekeket románból.

Bíró József az udvar hátsó felében a favágó csutakon ült, szemébe húzta a kajla posztókalapot, s üres tekintettel nézett a semmibe. Azt fogják mondani, eladta saját fiát. De hát mit csináljon? Ennyi gyerek nem volt soha a faluban, az a kicsi magyar világ 1940-ben megbolondította az embereket, majd minden fiatalasszonynak kurtulni kezdett elöl a szoknyája.

Már az egész országban megkezdődött az iskola, amikor nekivágtak a szomorú útnak. Gyalog mentek ki a vasútállomásra, az apja is elkísérte őket, csípős reggel volt, s Béni örült, hogy új cipőt vettek neki, sárgát, ­hosszú fűzőst, mezítláb mégsem mehet idegen családhoz. Ő ingyen utazott a vöröskereszttől kapott igazolvánnyal, de az anyjának jegyet kellett váltani, annak az árát csak nehezen kaparta össze a család, kölcsönt is kértek az egyik rokontól a visszajegyre.

– Aztán rossz híredet ne halljuk – mondta az apja búcsúzáskor, s köhintett egyet, mert hirtelen reszelősre változott a hangja.

Még így, szülői kísérettel is elveszett volna Béni a hosszú úton és az átszállások embersűrűjében, ha nem jön velük a kedves, szőke kisasszony, Kincses Veronika. Mindent megbeszéltek vele telefonon, levelet is írtak, Brassóban találkoznak az állomáson. Úgy szólt a mókás egyezség, hogy Béni feldobja magasra a kicsi, zöld kalapját, erről fogja megismerni őket a vöröskeresztes aktivista lány.

Izgalmában olyan messze dobta el a kalapot, hogy utána kellett rohanjon, így először az édesanyjával fogott kezet Veronika, csak azután simogatta meg az ő fejét, s ölelte magához.

Hárman ültek be a kupéba, ahol már ott trónolt egy kövér román asszony, kosarában két megkötözött fehér libát s három tyúkot vitt a piacra, szűk volt nekik a kosár, kitátott csőrrel lihegtek, ahogy a kutyák szoktak.

Némán utaztak, a román asszony nem tudott magyarul, ők sem románul, csak akkor telt meg idegen beszéddel a kupé, amikor jött a kalauz, kérte a jegyeket, és a lihegő libákra s a három sovány tyúkra mutogatva kiabálni kezdett. Veronika fordított, mondta nekik, hogy meg akarja büntetni a román asszonyt, mert így nem szabad személyvonaton állatot szállítani.

Szerencsére a jegycsípőnek már nem volt ideje jegyzőkönyvet írni, közeledtek Kőhalomhoz, ahol a libás ­asszony leszállt. Boldogan lélegzettek föl mind a hárman, mert sajnálták a szegény falusit, ők is azok. Béni még soha nem utazott vonaton. Nyáron, vasárnaponként bandába verődve le-lejöttek a vasútállomásra, nem is annyira a nagyokat pöffentő mozdony érdekelte őket, hanem a vagonokban ülő emberek. Milyen jó dolguk lehet! Amíg állt a vonat, láthatták, hogy az ablakok mögött a kicsi asztalkán üvegek sorakoznak, azokban bizonyára gyümölcslé, sör, csinos dobozokból hússzeleteket, csirkecombokat, hófehér kenyeret szedtek ki a román urak, s úgy ettek, hogy korgott a gyomra annak, aki nézte.

Aztán elindult a vonat, elsuhant a tünemény, ők hazaindultak a bokáig érő porban, sokan a Sárosútból vagy Cserealjáról jöttek, az jó messzi volt, gyalog legalább fél óra. Megfutamodtak, hogy hamarabb hazaérjenek, kicsi porfelhő maradt utánuk, aztán az is lassan elszállt, mint az illúzió, amit a vonatablak ébresztett bennük. A falu fölött őrködő öreg hegy, a Garados okosan, bölcsen, sok ezer év óta szemléli a lábánál folyó emberi színjátékot, és mintha ráncolná a homlokát a gyermekek korgó gyomra és sóvárgó tekintete miatt.

De most ő is úr. Vonaton utazik. Ráadásul vele van az édesanyja és ez a gyönyörű kisasszony, Veronika. Ennél nagyobb uraság nincs! Sajnos, nekik nem álltak az ablak alatti kicsi asztalon karcsú nyakú üvegek, a terülj, terülj, asztalkám sem mutatkozott, két szelet egymásra borított vajas kenyeret hozott Veronika, Béni elszomorodott, hogy csak neki adott, mert ő mostantól állami gondozott, kettétörte, felét az anyjának adta, s olyan jóízűen majszolták el, nincs a világnak olyan csirkesültje, ami ilyen jólesett volna. A falás kenyér megmentette őket a pironkodástól, az anyja nem vette elő azt a három szem főtt pityókát, amit az útra hozott.

Az ablak mellett ült Béni, nézte az idegen vidéket, a falvakat, amelyek éppen csak felvillantak, s el is tűntek; erdőfoltok, bokros domboldalak mellett rohantak el, kopár volt a táj, kietlen, csupán a vérpiros galagonyabokrok és a kék bogyóit féltékenyen őrző kökényesek villantak, mint tűzzel játszó gyermekek kezében a csóvaláng.

– Mennyivel másabb errefelé minden – gondolta. – Nálunk, otthon, Felcsíkon gyöngyfüzér az Olt mellett a sok falu, kétoldalt erdőrengetegek suttognak titkokat, a horizont vonalán a hegygerincek az égbolttal csókolóznak, a Kárpátok hegykarjai óvják, védik a medencét, a táj feje a Nagyhagymás – akárcsak egy bölcs, falusi asszony –, szép mondákat talál ki Tarkőről s annak két engedetlen leányáról, Oltról és Marosról.

Ismert Béni a szülőföldön minden kanyart, lankát, kaptatót, a gyermeksereg második otthona az erdő volt, a fenyves zúgása fölért a legszebb zenével, minden évben kirándulást szerveztek a tanárok, még a Nagyhagymásra, az Egyeskőre is felmásztak, akkora volt a halihó, hahó, kilométerekre elhangzott.

Összerázkódva tért magához a merengésből, mert hirtelen sötét lett a kupéban, a vonat alagúton dübörgött át. Veronika figyelmeztette őket, ne ijedjenek meg, sok errefelé a hegy, át kellett fúrni azokat, és az alagúton nincs ablak.

Csak akkor oldódott benne a szorongás, amikor a kedves kísérőjük szólt, megérkeztek a Nagy-Küküllő völgyébe, jól figyeljen, mert itt hagyják el a Székelyföldet, Segesvár következik.

Az volt igazi látnivaló! A szászok sasfészke. A híres Óratorony, amit képeskönyvekből már ismert. Hát a Fellegvár? A födeles lépcső! A hatalmas falak! Hány munkás, hány mester kellett ehhez?

Béni eddig tudta követni gondolatban az útvonalat. Segesvár után tompa kábulat telepedett az agyára, a külső világból csak a vonatkerekek egyhangú csattogása s egy-egy éles mozdonyfütty jutott el hozzá. Olyan irdatlan messzeségben volt Érmihályfalva és a magyar határ, hogy megszakadt a fantázia fonala, nekidőlt az édesanyja oldalának, és elaludt.

Azt álmodta, összecsődült a faluvégén, a nagy szomorúfűzfa alatt legalább tíz, tizenöt gyermekpajtása, kimentek a Rézoldalba, ott óriásira nőttek a mogyorófák, a juharok, fölmásztak azokra, s a hosszú, kinyúló ágakon hintáztak. Szédülésig lipinkáztak, föl le, föl le, s közben akkorákat kurjantottak, csengett belé erdő, mező.

(folytatjuk)