László Zsuzsa
Augusztusban sok hulló csillagot lehetett látni. Kémleltük is barátaimmal eleget az eget, kigondoltuk időben a kívánságainkat, persze, nem mondtuk ki hangosan. Magánügy. „Láttad, nem láttad? Ott, az előbb! Ne dumálj, figyelj, biztos lesz még, és jól gondold meg, mit szeretnél”.
Jó kis játék. Akárcsak arról fantáziálgatni, hogy mi lenne, ha kifognánk az aranyhalat. Hm. Van egy mondás, hogy vigyázz, mit kívánsz, mert még beteljesül!
A múlt héten volt pár pocsék napom (kinek nincs?), türelmetlen, ideges voltam, és ennek az állapotnak megfelelően viselkedtem, reagáltam le dolgokat. Nagyon nem szeretem magam ilyenkor, és utána azon gondolkozom, hogy kivel viselkedtem rosszul, kitől kell esetleg bocsánatot kérni. Sajnos a gyermekeimtől mindenképp, de ők jól ismernek, amikor már mondanám, hogy bocs, megértően legyintenek. „Tudjuk, anya...”, én meg tudom, hogy nem azért szeretnek, mert most agyonszekáltam őket.
Másokkal már bonyolultabb. Hiába próbálom utólag simítgatni a dolgokat, ami megtörtént, megtörtént, és következik még legalább két pocsék nap, mert haragszom magamra, ettől aztán nem túl jó a közérzetem. A tegnap volt a második ilyen nap, és miután tisztáztam (remélem sikerült) valakivel valamit, elkezdtem játszadozni. Az aranyhal kifogásával. Eddig nagyjából mindig ugyanazok voltak a kívánságaim. Most egyvalamit kértem volna, de azt nagyon. Hogy kiléphessek magamból egy kis időre, és onnan nézzek vissza. Mert milyen is az, hogy az ember egy életen át csak belülről lát kifelé, nézi a többieket, kialakít egy képet róluk, véleménye van, viszonyul? Miért nem láthatja saját magát? Miféle dolog ez? Mit nem adnék, hogy megláthassam, nézhessem magam kívülről bár egy napig. Megrémülnék vagy elégedetten lépnék vissza? Változna utána valami? Úgy belebonyolódtam, hogy szinte kétségbeestem a gondolattól, hogy ez egy életen át így marad. Csakis belülről nézhetek kifelé, és engem csakis mások láthatnak. És ahányan látnak, annyiféle vagyok? Na ennél a pontnál leálltam, mert attól féltem, kezdek bekattanni. Ez valamiért így van, és így is marad. Mit mind filozofálgatok? Hülyeség, egyszerűen pocsék napjaim voltak, mással is megesik, legközelebb uralkodjak jobban magamon, hogy ne azzal töltsek még két másik napot, hogy helyrehozzam, kiheverjem, amit elbaltáztam. És jó lenne már végre agyban is lejönni onnan a hegyről, ahol pár hét alatt a patak ezt művelte velem. Nem találom a helyem, és fölöslegesen „ agyalok ’’.
Elalvás előtt azért próbáltam beprogramozni az aranyhalat, hátha álmomban megkérdez mégis...
