Ignácz Rózsa (1909. jan. 25. – 1979. szept. 25.) most lenne 110 éves. Igen nehéz lenne kerek egészre csombolyítani azt, amit székelyföldi égszakadások, budapesti kiárusítások, egymást követő vivisectiók, élveboncolások, önveszejtő politikai roncsolások tettek drámai mozgalmassá. Belefért ebbe a sorsba két világháború, rövid köztes szünettel, bele negyven könyv és több színpad sajátos világa. Valóban a mindenséggel mérte magát, a magyar mindenséggel, Szent László királyunktól a kommunista évtizedek mocskolmányaiig. Csak annyit most: az a rendszer tíz évre kitiltotta az irodalomból, művészeti irodalmát elsikkasztotta. Ez a praktika szegről-végről máig is ismert nálunk.

Ugyan hogyan, honnan ez az életmű, mely a mai áldott szent napig nincs az olvasó világ szeme előtt? Egy román hazai méltatás Ignácz Rózsa bemutatását rögvest azzal kezdi, sokat tett a román irodalom népszerűsítéséért fordítóként. Naná, mondom én. S a többi néma csend, mondja Shakespeare.

Tövises, virágos koszorúi közül a legnemesebből emelnék egy szálat. Sokat írt az elnyomott, szerteszét vetett magyar nemzeti kisebbségekről. A téma mindmáig óriási, épp ezért nem mondhatom, hogy könnyű volt válogatnia. Írt a moldvai, bukovinai, erdélyi székely magyar szenvedelmekről, elment a székelyek után, a történelmi és mai nyomokon Tordáig is, igazságot keresni. Korszerű, máig időszerűen fájdalmas volt a tehetséges írónő vállalkozása, kötelességtudata. Horthy Miklós kormányzósága, az erdélyi részek Romániából való visszacsatolása rövid idején Ferenc József-díjat kapott. Ennek folyományaként, szabadságvágya és hasonló tudata, magyarként történő magyarkodása miatt a kommunista rendszer tíz évig egyetlen könyvét nem adta ki, mármint nem engedte kiadni. Ő meg szakadatlan dolgozott, itthon, otthon, Nyugaton, ahogy annyian mások Máraitól Czigány Lórántig a százakból. Itthon Tamási Áronnal próbálták megközelíteni színpadi művekkel (Görgeteg, Énekes madár) a székely sorsvetést, nem ment. Székelyföld, Erdély volt Ignácz Rózsa őshazája, tartotta a kapcsolatot mindvégig, szerencsétlen haláláig (van-e szerencsés halál? – őt kapuja előtt gázolta halálra egy kocsi) a szülőfölddel. Hadd említsem meg, ha már engem is megdöbbentett az a mód, ahogyan számonkéri, illetékeseket és illetékteleneket felelősségre von azért, ahogy pusztulásnak engedték Szent László nagy királyunk hagyatékát, hagyományait és testi, lelki maradványait. Érezhetően fájt még a számbavétel, a nemzetpolitikai szemrehányás óráiban is erről tárgyalnia a regényben, az emlékirataiban (Ünnepi férfiú. Szent László király regénye. Püski Könyvkiadó, Budapest, 1989). Idézek a regény záró soraiból: „Az Úr 1562-ik esztendejének június 22-ik napján, a váradi Szent László sírja János Zsigmond, János király fiának engedélyére, illetve annak egyenes parancsára, széttöretett...”

Ignácz Rózsa a szent király csontjainak hányódásáról oly fájdalommal ír, mintha... mintha az országéról. Mintha Kovásznán siratná a torockói, moldvai székelyeket vagy a budai hegyekben Gellért püspököt. Életművét föl kellene mutatni, ám ez a mostani történelmi kor sem súlyában méri a múltat, jelent s a kétes jövőt. A nemzeti ítéleteket megélő, évtizedeken át tiltott listákon levő Ignácz Rózsát idézzük az Ünnepi férfiú (Szent László király) regény záró soraiból: „Megírni akkor kell, mikor a belső szükség diktálja, akár félelmes írni, akár nem. A küzdelem, hogy a ’légköri nyomás’ ellenére, süketen, visszhang nélkül, fióknak kell írnom, – szándékomhoz és feladatomhoz méltó súlyú küzdelmet jelenthet.”

És megírta életművét, fióknak, polcnak s nekünk.