Pedig apja szereti ezt a pár percnyi sétát, örül, hogy egymás mellett lépegethetnek, egymás kezét fogva. A kislány közben mondogatja, tudod, már többen is egyedül jönnek az iskolába, mikor mehetek én is kíséret nélkül? Alkudoznak egy kicsit, a második átjárótól talán már lehetne, onnan biztonságosabb, de azért inkább még nem, várjunk... Ha túlzottan türelmetlen lenne, meg is kérdezhetné: jó, de mire várjunk?

Persze apja a lelke mélyén örül az önállósodási folyamat elég határozott jeleinek, büszke is rá, de egyrészt kicsit korainak érzi, másrészt szereti ezeket a reggeli battyogásokat, s harmadrészt kissé fél is attól, hogy szépsége egyedül vágjon neki e rövid útnak. Miközben tudja, óvatoskodásával önmagának is ellentmond, mert mindig mondogatta – igaz, csak magának –, hogy a gyermeket megszületése pillanatától önállóságra kell nevelni... Ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy egy ilyen reggeli, szinte magányos célba érés sikerélményt is jelentene a közel hétéves gyermeknek, melynek ereje jelentősebb mindenféle szülői indokolt vagy indokolatlan aggodalomnál. Igen, tudja, de azért mégis... Jó, ő maga is egyedül ment annak idején, a Csehszlovákiából vásárolt sárga és piros bőrtáskájával a hátán, de hát az rég volt, más városban is ráadásul, csak akkor összehasonlíthatatlanul kisebb volt a forgalom, autók alig közlekedtek, így veszélyforrások is alig voltak. Az iskola első napjától egyedül ment, és kész, fel sem merült annak a lehetősége, hogy valaki is kísérgethetné. Az átkozott diktatúra e tekintetben talán biztonságosabb volt, mint a mostani idők.

Arra gondolt, bizony jó, pontosabban fogalmazva megnyugtató még, ha láthatja, amint gyermeke belép az iskolakapun. Ám azért sem kívánja elengedni még elkívánkozó kislánya kezét, mert egy kicsit még félti. Vagy az is lehet, jobban óvja, mint kellene? Pedig éppen az ellenkezőjét tartja. De akkor mi legyen, menni vagy nem menni? Aggódni vagy nem aggódni?

Persze, meg kell tanulni biztonságosan átkelni a gyalogátjárón. Minél előbb. Csak az a reggeli, e városhoz túlméretezett, olykor kaotikusnak tűnő forgalom ne lenne, de hát egy sivár úttesten átkelni bizony nem dicsőség. Persze, fölösleges ennyi autó, jó lenne, ha többen gyalog vagy biciklivel, netán rollerrel közlekednének, de ez a távoli illúzió nem oldja meg a pillanatnyi dilemmát. Rendben, nem szereti azokat, akik ki sem lépnek az autóból, de ez sem válasz a kérdésre: menni vagy nem menni?

Aztán a távolinak tűnő súlyos problémákra is gondolt. Számunkra mindenképpen távoliaknak tűnnek, azt a látszatot is keltik, hogy errefelé velünk ilyesmi nem történhet. Mert itt nagyobb a biztonság, civilizáltabbak vagyunk, hasonlók. Ez igaz is, de ettől még elrettentőek a caracali szörnyűségek. Az áldozattá váló, iskolába vagy órára igyekvő gyermekek tragédiája, akik faluról próbálnak városba jutni. És most újra növekedett az ártatlan gyermekáldozatok száma, a fővárostól hetvenöt kilométernyire lévő Gura Şuții mellett egy tizenegy éves kislány vált egy őrült holland állampolgár áldozatává. Persze, messze van ez innen, hisszük és tudjuk is, hogy térségünk biztonságosabb, mint az ország déli része, de ettől még e veszélyforrás létező... De ha minden a legnagyobb rendben lenne, akkor is lehetne töprengeni, hogy hány gyermeknek kell utaznia, hajnalban kelnie, hogy beérjen az iskolába? És hányan morzsolódnak le, főleg szegényebb vidéken, nehéz sorsú közösségben?

Végül belátta, amennyiben kislánya banális kérdésére úgy próbál válaszolni, hogy azt megelőzően megkísérel szembenézni a lehetséges felvetések sokaságával, végzetesen belegabalyodik a kusza szálakba. Nem mondhatja a gyermekének, hogy mehetne, csak hát gondolnunk kell erre is, meg arra is, hogy elég egy villanásnyi figyelmetlenség és elüthet az autó, mert már ütöttek el gyalogosokat az átjárón, s nem magyarázhatja azt sem, mi az, hogy ember- és szervkereskedelem, mi az, hogy pedofília, mi az, hogy szervezett bűnözés, mi az, hogy...

Bár nem kívánja homokba dugni a fejét, mégis úgy döntött, annyit tehet, hogy örül annak, aminek örülhet. Hogy önállósodni próbál az apróság és punktum. Majd aztán eldöntik azt is, hogy mi a jobb, menni vagy nem menni egyedül az iskolába, s ezzel együtt az is kiderülhet, mi indokoltabb, aggódni vagy nem aggódni. S ha mégsem, hát annyi.