Mózes László
Alig jelentette be a Maros megyei RMDSZ, hogy Soós Zoltán az érdekvédelmi szövetség polgármesterjelöltje Marosvásárhelyen, máris elindult a kifogások áradata, házon – azaz szövetségen – belül és kívül egyaránt. Akár megalapozottak, akár megalapozatlanok a jelöltállítást követő bírálatok, e sárdobálás egyértelműen árt magának az ügynek, s mind távolabbinak tűnik a cél elérése, nevezetesen, hogy Marosvásárhelyt vissza kellene szerezni, azaz magyar anyanyelvű és érzelmű politikust kellene végre megválasztani polgármesternek.
Soós Zoltán múzeumigazgató 2016-ban a magyar pártok közös jelöltjeként szállt ringbe a regnáló Dorin Florea polgármester ellenében, s noha alulmaradt, eredménye, támogatottsága nem volt jelentéktelen. Míg Florea – akivel a vásárhelyi románok egy része is elégedetlen – 27 262 szavazatot szerzett, addig Soós 25 557 voksot gyűjtött össze olyan körülmények között, hogy a helybeli politikai alakulat, a Szabad Emberek Pártjának polgármesterjelöltje is kapott 5882 szavazatot. E számok alapján Soóst nem lehet gyenge jelöltként félretenni, annál is inkább, hogy 2000 óta ő került a leginkább közel Floreához. E küzdelemben ciklusonként többen is szépen elbuktak, Kelemen Attila, Borbély László és Frunda György támogatottsága meg sem közelíti Soós Zoltán eredményét.
Persze, önmagában ma már az sem megnyugtató, ha Marosvásárhelyen újra magyar polgármester lehetne. Nem elegendő ugyanis magyarnak lenni, hanem jobbnak kell lenni, mint Dorin Florea és különös társasága. Ehhez pedig politikai vízió kell, az egykori székely fővárossal kapcsolatos fejlesztési elképzelések, olyan célok, amelyek méltóak a néhai városépítő, Bernády György szellemiségéhez.
Ettől azonban távol állunk. Fájdalmas ez az erdélyi magyar közösségnek, de leginkább a magukra hagyott marosvásárhelyi polgárok számára megalázó. Persze, a kudarc mindig meg- és kimagyarázható, de bizonyára a vásárhelyiek fáradtak bele leginkább abba, hogy építkezés helyett szinte állandó mellébeszéléssel, csetepatéval szembesülnek. Most éppen azt róják fel a megyei RMDSZ-nek, hogy nem tartottak előválasztást, illetőleg szűk körben határoztak a jelölt személyéről. És persze a bírálók kórusában dalra fakadnak a kis magyar pártok méltatlankodó és szomorkodó szószólói is, jóllehet a mostani áldatlan helyzetben főképp az RMDSZ felelősségét érdemes tisztázni.
Ami Marosvásárhelyen történik, az kisebbségi, mi több, közösségi érdeket szem előtt tartó politizálásban megengedhetetlen. Távolról is jól látszik, hogy az érintett magyar politikusok által válsághelyzetben javasolt út járhatatlan, sehova sem vezet. A feleknek zárt ajtók mögé kellene vonulniuk tárgyalni, egyeztetni, megoldást keresni, s csak akkor kellene nyilvánosság elé állniuk, amikor megállapodtak egy vállalható nemzeti minimumban. Ám közügyek tekintetében Marosvásárhelyen egyelőre nincs béke, s megtörténhet, e folyamatos csörte lehangolóbb végkifejlettel zárul, mint egy igazi csetepaté.
