Persze hogy rossz a tanügyi rendszer, tudjuk azt jól, folyton erről zengedezik mindenki, háborgunk, aztán úgysem változik semmi. De azon kívül is lehet valami bibi? Mi is túlhajtjuk őket, merthogy versenyképesnek kell lenni, muszáj folyton teljesíteni? „Mert ilyen a világ.” Pörögni kell ezerrel, nem lehet semmiről, semmiből le- és kimaradni. Hogy valóban felgyorsult az idő, nagyobb iramban kell hajtani mindent? Csak most volt a „hurrá, nyaralunk!’’, és már vége, itt állunk megint a taposómalomban gyermekek, felnőttek, kivétel nélkül.

És mintha évről évre egyre inkább lankadna az újrakezdés lendülete, izgalma. Most jöjjek a bugyuta szöveggel, hogy „az én időmben…”? Jó, szóval akkor úgy volt, hogy mi szombaton is jártunk suliba, és igen gyakran már reggel hétre. Akkor is voltak iskolán kívüli tevékenységek, ki sportolni járt, ki színjátszó, irodalmi vagy egyéb körökbe. És volt idő olvasni, az utcán „lógni” a haverokkal, bulizni, kirándulni, egyebek. Akkor is szidtuk a tanügyet és egy csomó minden mást, jó okunk volt rá. Mi is lefáradtunk, de nem ilyen gyorsan, nem ilyen nagyon. Ja, hogy nem volt ennyi lehetőség, információ, variáció a technikára, nem kellett a gépeken, kütyükön csüngeni naphosszat? Hát valóban nem. Mert ez is lefáraszt, időt vesz el. Kimerítő mindenkivel egyfolytában kapcsolatban lenni, valamit nézni, követni, megosztani. Megosztani a figyelmet, energiát száz irányba. Ezt is tudjuk, mégis megtesszük, megteszik a gyerekeink is, és mi hagyjuk.

Mi a teendő? Hogyan lehetne kicsit alábbhagyni az iramot a mókuskerékben, néha kiállni a sorból kis időre, nem (akarni) ott lenni mindenben, mindenhol, megválogatni, kiszűrni, hogy mi, ami valóban fontos és mi nem az? Vagy ez egy nagyon is hibás kör? Nincs kiszállás? Sajnos, elsősorban nem rajtunk múlik?

Férfiasan bevallom, tanácstalan vagyok. Nyolcadikos lányom jól tanul, keményen kosarazik. Nem hajtom, de örömmel teszi, és én örülök, hogy értelmes dologgal foglalkozik, jól látható a sportolás hatása az életében. Persze, egyáltalán nem könnyű, főleg ebben a tanévben nem lesz az, amikor vizsgáznia is kell. És hogy szinte mindig fáradt, nem biztos, hogy elsősorban a kemény edzésektől, turnéktól van.

Persze, Vekerdi azzal nyugtat, hogy a kamaszok már eleve elfáradnak a növekedésben, én mégis úgy látom, hogy agyon vannak terhelve, stresszelve, hajtva. És nem csak ők, hanem minden korosztály, kicsik, nagyok. Az a sanda gyanúm, hogy a tanügy táján egyhamar nem számíthatunk nagy változásokra, pedig a nagyobb kutya mégis ott van elásva. Akkor mit tehetek én a gyermekemért? Rendben, megígérem, hogy jobban odafigyelek, megpróbálom segíteni abban, hogy az energiáit, az idejét minél ügyesebben kezelje, például kevesebbet lógjon a telefonján, többet pihenjen (amikor teheti). Jobban már nem tudom szeretni, óvni, félteni. Sajnos, a többi már nem rajtam múlik…