A Sepsiszentgyörgy fölötti erdőben voltunk, ahol talán a legtöbbet jártunk. Először a nagyszüleim vittek oda évtizedekkel ezelőtt. Ki lehetett oda sétálni akár hétköznap délután is, vagy amikor hosszabb útra nem vállalkoztunk: kora tavasszal, amikor a hegyekben még hó van, esős idővel fenyegető hétvégéken, forró nyári és rövid téli napokon. Többnyire a Pap kútjától indultunk, és a Honvéd-kútnál kanyarodtunk vissza, hol rövidebben, hol hosszabban. Fel-felmentünk Sugásfürdőre is, a kedvenc helyünk azonban a Marinka- és az Avas-puszta közötti ősfás, napsütötte legelő, ahol egy öreg tölgy árnyékából nézzük a kéklő brassói hegyeket. Mentünk magunkra és a családdal, barátokkal, kutyákkal is, mert nem nehéz az út, és mindig kínál valamit a természet: március-áprilisban ezeregy virágot – saját toplistánkon a kakasmandikó az első helyezett, de kikerics, mogyoróalj, hunyor, kökörcsin, bánáti sáfrány, erdélyi májvirág, tüdőfű, szentgyörgysaláta és sok más is virít arrafelé –, később mindenféle tücsköt-bogarat, ebihalat, szitakötőt, pillangót, fürge gyíkot és foltos szalamandrát, szamócát és többféle gombát, őzikét és fekete gólyát, mókust és szajkót, galagonyát és csipkebogyót. Néha juhnyájat is, ijesztő kutyákkal, jeltelen utakon fát szállító szekereket, szemetet egészen váratlan helyeken is, és újabban egyre több medvét: már nem csak a hátrahagyott nyomát, hanem őt magát is látni lehet olykor. Ennek ellenére megyünk még, mert a tavasz friss zöldje, a nyári árnyék, az őszi színorgia, a téli csend még olyan, amilyennek lennie kell. Októberben a bükkös rézbe váltó lombja, a nyírfaliget aranya-ezüstje alatt meseerdőben ámuló gyermekké válunk, akik biztosan tudjuk, hogy télen a hóval-jéggel borított gyémánterdő is ugyanott vár minket...

Meddig még? A jelek szerint nem sokáig. Korunk bálványa, Szent Profit szemet vetett erre a profán kis paradicsomra, amiből – azt mondják – túl kevés embernek van öröme (mert pontosan azok szeretik az ilyen helyeket, akik magukra akarnak lenni a természettel, távol a zajos hadaktól), és még kevesebbnek haszna (a bakancsos turista ugyanis nem költ sok pénzt, forrásból iszik és tarisznyából eszik), és épp ide akar tízezreket vonzó szórakoztatóparkot építeni, ahova eddig még az autós piknikezők sem jutottak el. Ilyen gazdag növény- és állatvilágú, változatos kirándulóhely pedig nincs más a közelben. De ha lenne is...

A civilizált világ mostanság már a tömegturizmus visszaszorításán töri a fejét, mert a felkapott helyeken élők számára elviselhetetlenné vált a környezet – és már nekünk sem kell messzire mennünk a példáért: ennek lett áldozata a Szent Anna-tó. Sepsiszentgyörgy mindeddig békés, nyugodt város volt, és elég sokan vannak, akik épp ezt értékelik benne. Velük nem lehet elhitetni, hogy a Honvéd-kútnál tervezett természetrombolás valójában fejlesztés. Igen, ennek is helye van, de nem ott, ahol irigylésre méltóan rendben van a szénánk, hanem ott, ahol nincs. Például az Olt partján, amely olyan gyomos és elhanyagolt, hogy az már szégyen. Ott rontani már nincs mit, javítani azonban lehetne, sőt, nagyon is kellene. Elférne ott – a szintén jobb időkre váró állomási tó közelében – bármekkora szórakoztatóközpont óriásparkolóval, vendéglővel és minden egyébbel. Az erdő és a havasi legelő pedig – a maga faóriásaival és apró élőlényeivel – megmaradna az unokáinknak is. A madárfüttyel együtt.