A múlt század közepén Brassóban, az egykori Római Katolikus Főgimnáziumban Szikszay tanár úr minden órája magyar népdallal kezdődött. Az államosítás után a „tavaszi szél vizet áraszt” mintha az elmaradt imát helyettesítette volna finoman... Tíz évvel később Sepsiszentgyörgyön az egykori leánygimnáziumban – ahová verset mondani hívtak meg fiatal színészként – rácsodálkoztam a velem egykorúnak tűnő fiatal magyartanárra. Albert Ernő tanár úr nem tanított – játékos párbeszédet folytatott osztályával. Mire észrevettem, én is felvettem az aznapi anyagot tanítványaival együtt...
60 évvel később egy színházat szerető, verseket mondogató, idős asszonyhoz hívtak falura – születésnapra. Verset vittünk neki ajándékba. Kávémat kavargattam, mikor az ünnepelt meglepett. Az évek óta ágyhoz kötött, látásában, hallásában, mozgásában korlátozott asszonynak köszönhetően, életemben harmadszor, már fehér hajjal ajándékba kaptam egy semmi mással össze nem hasonlítható magyarórát. Az idős asszony a földkerekség egyik leggazdagabb nyelvén, anyanyelvünkön Arany Jánost, Petőfit szólaltatta meg, és a végén ősrégi magyar imákat mondott. Nem mondta: hitte, élte, akárcsak a verseket.
Hogy került a múlt rendszer által halálba kergetett, legendás hírű dr. Szikszay Jenő és a ki tudja, hányadik könyvét szerkesztő, mai napig köztünk élő Albert Ernő tanár mellé egy Csíkdánfalván született, húszévesen Háromszékre, Farkas Elemér református kántortanítóhoz férjhez ment szép, talpraesett lány, János Irénke? Forrástiszta versműsorával, egy gyermek játékos kedvével és megkérdőjelezhetetlen hitével. A két jeles tanár között a helye a község apraja-nagyja által Tanítóné asszonynak becézett, tisztelt és szeretett embernek, aki férjével együtt színházat értő közönséget nevelt Bodokon, és még mi mindent tett az emberekért, miközben hat gyermeket szült. Ebből hármat nevelt fel, ma pedig hét unokájáért és nyolc dédunokájáért mondja imáját nap mint nap...
A család minden tagja valamilyen formában tanít. Ízig-vérig életképes, jövőt álmodó, építő székely család. A kisebbik lánya (tanítónő) a színház legnehezebb korszakában közösségszervezőként szolgált tanító férjével. Mosolyával, embertársát tisztelő szavaival, jelenlétével megszámlálhatatlanul sok embert „csalt be” a színházba. Az egyik unoka (tanár), amikor egyre nyilvánvalóbbá vált a könyvek egyre mostohább sorsa, biciklire ült, és európai utakat bejárva, jókedvvel, hittel vált az olvasás fáradhatatlan apostolává. Fia (ő is tanár) röviddel halála előtt lakásunkban rögtönzött előadást Beethovenről, Mozartról, Lisztről: a szoba megtelt színekkel, hangulatokkal, ritmusokkal és néhány órára mindannyiunkban helyreállt a béke. Folytathatnám a sort minden gyermekével, unokájával, és ott vannak már a dédunokák is, akikben hitem szerint a Gondviselő tovább élteti egy tiszta lélek, a 2019. október 5-én századik évét betöltő özv. Farkas Elemérné János Irénke példamutató szolgálatát.
Nagyobb lányának (ő is tanítónő) köszönhetően születésnapra készülnek Bodokon. Mindenki teszi a magáét, én is: indulok virággal, verssel. Persze meglehet, hogy megint idő előtt átveszi a szót az ünnepelt, és ismét átadja Petőfi és Arany üzenetét. Ezért a Költőt, akit magammal vinnék, előre küldöm a Háromszék közreműködésével Bodokra, a születésnapra, ahol együtt lesz a család apraja és nagyja a Forrásnál.
„Van egy forrás valahol egy
öreg erdő sátorában,
valamikor a korsómmal
vízért én is odajártam.
…...
Jóbarátom ez a forrás,
biztatott, s én hittel hittem:
sikerül az aratóknak
egy csillagot kimerítnem.”
(Kányádi Sándor: Ének a forrásról, részlet)
