A nehéz emlékű gyásznapi emlékezést idén is Székely Mikó Kollégium diákjainak műsora tette egésszé, akik Dies Irae – a Harag Napja címet viselő lírai összeállítással idézték meg a vértanúk emlékét, illetve a magyar szabadságharcot követő megtorlások világát Faludy György Október 6., valamint Petőfi Sándor Jött a halál és Szörnyű idő című költeményei által.

A diákok műsorát megelőzően Márton Árpád, az RMDSZ háromszéki parlamenti képviselője szólt az emlékezőkhöz. A honatya a forradalmat és szabadságharcot követő haynaui rémuralom eszmei szerzői és levezénylői által nem várt eredményéről beszélt. Julius Jacob von Haynau tábornok elrettentő példának szánta a honvédsereg egy altábornagyának, tizenegy tábornokának és egy ezredesének Aradon, valamint gróf Batthányi Lajos, az első felelős magyar kormány miniszterelnökének Budapesten történt kivégzését, és erre éppen a harmadik bécsi forradalom kitörésének dátumát választotta. Csakhogy a megtorlások fő vezetője elszámította magát. Amint azt Márton Árpád felidézte, már a kivégzés napján százak zarándokoltak az aradi vesztőhelyre, majd 1867-ig a passzív tiltakozás, a titokban történő emlékezés tovább élt – mások mellett olyan karkötőkön, amelyek az aradi vértanúk nevének kezdőbetűit hordozták, és amelyek a „Pannónia, ne feledd hallottaidat, mint vádolók élnek ők” üzenetet is közvetítették. E szöveg német változatának egy másik magyar olvasata is volt: „Pokol Vigye Dinasztia Tetteit, Nemzetünk Átka Kísérje Léptöket Sírjukig.”

A vértanúk emléke követendő és nem elrettentő példává vált, majd a kiegyezést követően október 6-a országos gyásznappá lett.

Haynau nem tudta, hogy a magyarság különös egy nemzet, könnyű ugyan megosztani, de ha meg akarják alázni, semmisíteni, ha nagy a baj, váratlanul összezár. E tulajdonság mentette át a történelem viharain. Pannónia nem feledi hallottait, mert mint vádlók élnek ők – zárta gondolatait a honatya.

A diákok műsorát követően Balázs Antal nyugalmazott tanító örömmel nyugtázta, hogy még sokan vannak, akik lelkében nagyobb helyet foglal el az emlékezés, mint a felejtés. A kopjafák megalkotója sajátos párhuzammal idézte meg a vértanúk emlékét. Százhetven éve Aradon is zimankós, borús idő volt, az aradi hóhér azért aggódott, hogy a bitófa nem áll majd meg a nedves földben, kövekkel kitámasztották, hogy végre tudják hajtani a nem éppen magasztos feladatot „Százhetven év múltán is itt állunk, és úgy tűnik, az Úristen még tartalékolt pár cseppet az ég könnyeiből” – fogalmazott Balázs Antal. Arról is szólt: úgy érzi, három kopjafa hiányzik a térről, amelyek gróf Battyány Lajos, Lenkey János tábornok és Kazinczy Lajos honvédtábornok neveit hordoznák. Az utókornak róluk is kötelessége megemlékezni, mert ugyanazon szabadságeszméért adták életüket, mint az aradi tábornokok, ezért a maga részéről megtesz mindent, hogy mához egy évre további három mikós diákra legyen szükség, akik őrt állnak majd a kopjafáknál.

Utolsóként Szabó Lajos római katolikus kanonok-plébános járult a megemlékezők elé, Isten áldását kérve a hősök örök nyugalmáért, valamint erőt, kitartást kívánva az utókornak az újrakezdéshez, továbblépéshez és megmaradáshoz. Szavaival a vértanúk mélységes hitére irányította rá az emlékezők figyelmét, mely által hősökké válhattak, és e hit 170 év után is töretlenül sugárzik az utódok fele. Mai zűrzavaros világunkban e mártíroktól tanulhatjuk meg a becsület, a helytállás, a kimondott szó és az eskü szentségét, megroppant lelkünk az ő példájuk nyomán találhatja meg a boldogulás ösvényét. A hit tesz képessé a megmaradásra, hűségre, továbblépésre, egységre. Kérjük segítségüket, hogy az ingyen kapott hitet ne tékozoljuk el, és ezáltal váljunk méltó követőikké – fogalmazott Szabó Lajos.

A magyar és a székely himnusz eléneklését követően a kegyelet koszorúit helyezték el a kopjafák lábánál, valamint az Erzsébet parkbeli 1848–49-es szabadságharc emlékművénél.