Édesapánk sokszor elmesélte, hogy Nyujtód egyik ácsmesterének, önálló vállalkozójának volt a fia. Becsületes, rendes, dolgos emberként már ifjúkorában a kézdivásárhelyi Pánczél szabómesternél volt szabóinas, és onnan is szabadult fel segédként. Akkori szokás szerint az inasoknak a ház körüli munkákban is segíteniük kellett, például favagásban, vízhordásban stb.

Édesapám elment katonának

Édesapám besorolt katonaként részt vett mind az első, mind a második világháborúban. Túlélte ugyan ezek poklát, de az első világháborúban sok-sok bajtársával együtt az oroszok fogságába került. A foglyok között a tífusz is felütötte a fejét. Édesapám mesélte, hogy neki is minden foga lógott, de a táborban fokozatosan felerősödött. Ezt elsősorban „varrótűjének” köszönhette, mert szabóműhelybe osztották be, valamint hallatlan önfegyelmének, élni akarásának. Nagy tisztelettel és szeretettel emlékezem azokra a történetekre, amelyeket fogságának idejéről mesélt nekünk. Most is előttem van, amint egy marék kockacukrot tartva a tenyerében mondta: „öt hosszú éven át minden vasárnap, és csak vasárnap, kibontottam a kis kockacukros csomagocskámat, a nyelvem hegyével megérintettem egyet és visszacsomagoltam, s türelemmel vártam a következő vasárnapot”.

A falu szabója lett

A második világháborúból hazakerülve ő lett szülőfaluja szabója, s mivel olcsón, jól és pontos határidőre elkészítette a rendeléseket, hamarosan a környező falvak lakói is őt keresték. Jövedelméből legényemberként házat épített a szülői telken. Kiváló énekes, jó hegedűs volt, s hamarosan a falusi színjátszás közkedvelt szereplője lett. Sokat emlegette Tóth Ede A falu rossza című háromfelvonásos népszínművét, ennek köszönhetően ismerkedett meg édesanyámmal, Vargyasi Gizellával. Gizella apja Vargyasi Miklós, a falu legmódosabb földbirtokosa, gazdája volt. Leányát eleve földbirtokosnak szánta, szemében a föld nélküli iparos mint leánykérő nem is jöhetett számításba. Édesapám, az akkor általánosan elfogadott szokás szerint, „leányszöktetéshez” folyamodott. Első útjuk a falu papjához vezetett, aki előtt megesküdtek, majd beköltöztek a nagynyujtódi saját házba. Ekkor 1923-at írtak. Édesanyám kiváló, szorgalmas munkatársnak bizonyult, mert hamarosan házat vásároltak Kézdivásárhelyen, a Varga Katalin utca sarkán levő épületet vették meg. Az első gyermek, Rebeka még Nyujtódon született, de a második és a többi nyolc már Kézdivásárhelyen.  

Két év is eltelt, amikor egy nap apám látta, hogy Vargyasi úr nagy büszkén sétált a házuk előtt. Édesapám kiment és mondta neki: „Miklós úr, jöjjön be és nézze meg az unokáját. A Vargyasi úr által elkártyázott vagyont is helyrehoztam és kifizettem az adósságait.” Mesélte apám, hogy akkor Vargyasi úr meghúzta magát és azt mondta: „látom, becsületes ember a vejem”. Ezzel szent lett a béke közöttük, megbocsátott neki. Bement a házba, és boldogan nézte meg első unokáját, Rebikét.

Nagyon jól ment az ipar

A trianoni döntés után Erdélyt Romániához csatolták. Apám mesélte, hogy miután a románok bejöttek, az erdélyi becsületes, szorgalmas iparos emberek mind meggazdagodtak. Megszűnt a határ, jöttek keresztül a kóboros szekerekkel Moldvából, hozták a szőlőt. A vargák olyan bakancsokat készítettek, hogy azoknak hírük volt. Édesapám a rendelésre készült darabokról áttért a készruhák előállítására, azaz rendelés nélkül, különböző méretekben, nagy tételben gyártotta a ruhákat. Így kezdett a vagyona gyarapodni. Amikor divatba jött a bőrös kabát, kívül kovásznai posztóból (mintás, pl. fenyőágas), belül pedig bundával bélelt, Nagy Imre szűccsel dolgozott együtt. Ő készítette a kabátoknak a bundás részét. Akkora volt a kereslet, hogy nem győztek eleget termelni, fel kellett venni a műhelybe több inast és szabósegédet, Brassóba és Barótra is vitték eladásra a bőrös kabátokat és a készruhákat. Egy nagy sátorból árulta a holmiját. Olyan jól ment az üzlet, hogy már négy segéddel dolgozott, és új varrógépeket is vásárolt. Hosszú élete folyamán iparosok sorát nevelte ki, megtanította őket a mesterség csínjára-bínjára, de pontosságra, megbízhatóságra és emberségre is nevelte őket. Ő maga a kézdivásárhelyi szabócéh elnökeként példamutató, köztiszteletben álló személyiség volt. A megfeszített munka eredményeként anyagiakban gyarapodott, házakat vásárolt, mi több, emeletes házat is épített és mezőgazdaságra alkalmas földterületeket is vásárolt.

Gáspár, Menyhért és Boldizsár

Gyarapodott a család is, hiszen egymás után születtek a gyermekei. 1937-ben már hat gyermeke volt, és számuk egy csapásra kilencre emelkedett, mert hármas ikrek születtek: Gáspár, Menyhért és Boldizsár. Megkereste apánkat az akkori román polgármester (Mihai Georgescu ny. százados – I. I. megjegyzése), és azt javasolta neki, hogy ha már hármas ikrei születtek keresztelje őket Horia, Cloşca és Crişannak, és akkor minden előnyt megad neki. Komája, Bartos Boldizsár azonban azt mondta neki: „te Feri, azért mégse hórázzál, hanem a gyermekeket kereszteld olyan névre, amilyen illik egy székely emberhez”. A hármas ikrek megszületése után ismét vásárlás következett. A mostani 39. udvartérben vett lakást számunkra – jelenleg az egyik épületben Irénke, Menyhért ikertestvérem özvegye lakik –, az ingatlan egy székelyudvarhelyi táblabíróé volt. Pénzes emberek, doktorok mentek megvásárolni a házat. Apánk kettéhasította a bőrös kabátját és oda berakta a pénzt, a fejére egy nagy kucsmát tett, felült a vonatra, a feje alá tette a bőrös kabátot – a táskás úriembereket annak idején a vonaton is kirabolták –, felesége nem is tudott róla, és elutazott Székelyudvarhelyre házat venni. Ott licitáltak jobbra-balra, a legpénzesebb ember azt mondta, hogy megveszi, de felét az árnak el kéne hagyni részletre. A táblabíró úr azt mondta, hogy nem lehet, neki most kell a pénz. Édesapám felállt és azt mondta: emberek, itt a licitálásnak vége van, van-e, aki ennél többet ígér, és van-e, aki készpénzzel fizet? Ha nincs, akkor amennyit kér, kifizetem készpénzben. Apám a táblabíró markába csapott, és egyben kifizette a házat. Addig vásárolta a földeket, míg több mint 25 holdra gyarapodott a vagyona.

Kuláklistán

Bekövetkezett a rendszerváltás, és azokból a gyenge emberekből, akik a faluban – Nyujtódon – az utolsók voltak, még napszámosoknak sem kellettek, pártaktivisták lettek. Az egyik évben, még a rendszerváltás előtt az egyik jelentkező kaszást nem fogadta édesapám, azt mondta neki, hogy elrontja a többieket is, és mit ad az Isten, abból a kaszásból aktivista lett. Rá pár évre odaállt a kaszások közé, és azt mondta édesapámnak: ide figyeljen, maga a becsületes munkásembereket kizsákmányolja, ezért most szolgálja ki őket, ahogy illik, ide egy asztalt, arra pálinkát és tésztát. Mindez 1949-ben vagy 1950-ben lehetett. A senki emberekből lettek a nagy pártaktivisták és agitátorok. Én 1951-ben mentem gazdásznak, rá egy évre másodéves voltam a kézdivásárhelyi mezőgazdasági iskolában. Kicsi, fürge gyermek voltam, és már első éves koromban bekerültem az iskola válogatott focicsapatába. Kifutottam a futballpályára, egyet edzettem, majd vissza­mentem a mezőre és elvégeztem a sort. Mese nem volt, dolgozni kellett.

Amikor a mezőgazdasági iskolában másodéves voltam, egy IMSZ-gyűlésen (Ifjúmunkás Szövetség, a KISZ elődszervezete – I. I.) felvettek IMSZ-tagnak. Másnap tudták meg, hogy kulákfióka vagyok, s rögtön ki is dobtak az ifjúsági szervezetből. Előző napokban a kezembe adtak egy veder meszet, és el kellett mennem a Torjai utcába, ahol a Szentkereszty-kápolnával szemben volt a szülői házunk, és a kert hátranyúlt egészen a gázasokig, és mésszel fel kellett festenem a kerítésre, hogy: Itt kulák lakik, ne higgy neki! Az öreg Molnár elvtárs festés közben rúgta a fenekemet, és kényszerített, hogy édesapám kerítésére meszeljek kulákellenes jelmondatokat. Másnap az iskolaigazgató, dr. Keresztes László (1956–1959 között volt az iskola igazgatója – I. I.) felhívatott az irodájába engem és Kiss Árpád évfolyamtársamat. Azt mondta nekünk: „ifjak, az a helyzet, hogy becsületes, rendes szüleitek vannak, de mind a kettőtöket ki kell rúgjalak az iskolából, jó diákok vagytok, de nincs mit csináljak”.

Három év szenvedés

A két utolsó év a mezőgazdasági iskolában és az egyéves kimaradás jelentette a legtöbb szenvedést számomra, mert odahaza dolgoznom kellett, meg kellett fejni a teheneket, és a földeket is meg kellett művelni. Abban az időben egyedül én voltam otthon. Egy alkalommal vittem a tejet a csarnokba, 3,5 fokos tejet vittem, az volt akkor a legjobb minőségű. Váradi elvtárs éppen ott volt. Belerúgott az edényembe és azt mondta: „mit hozott ide a kulákcsemete, a munkásosztály asztalára nem ganyélét kell hozni”. Sírva vittem haza az üres kancsót, amelyből elfolyt a tej. A beszolgáltatásokkal nyomorították meg a kulákokat. A gabonát a volt hadapródiskola első emeletére vittük. Arra is emlékszem, hogy a szalonnát az asztallap alá dugtuk, hogy ne vigyék el. Amikor nyáron Menyussal az asztal alatt játszottunk, folyt ránk a megolvadt szalonna.

Édesapánk és édesanyánk nem akart beállni a kollektív gazdaságba. Hozzánk jött egy aktivista és fenyegetőzött. Amikor édesanyám 1952-ben végre sírva aláírta a belépési nyilatkozatot – sosem felejtem el az arcát –, betette a kebelébe az aktivista tollát, amellyel aláírt. Az aktivista meglepődött, és kérte vissza a tollát. „Milyen tollat?” – kérdezte tőle anyám. „Azt, amivel előbb aláírt” – érvelt az aktivista. „Igen – mondta anyám –, maga ragaszkodik ehhez a tollhoz, de én egész életemben gyűjtöttem, felneveltem tíz gyermeket, és most maguk egyszerűen mindenünket elveszik. Nem szégyelli magát?!” Szóval csúf világ volt.