A kisborosnyói gyermekek őáltala nagyon hamar megismerkedtek a természetjárás örömeivel, tanulták a természet- és környezetvédelmet, a források gondozását, a turistaösvények megjelölését, megismerték a környéken élő madárvilágot. Hitték, hogy még a madárkák is szeretik Damó tanító bácsit, nem csodálkoztak azon, hisz látták, hogy postaládájába fészket raktak a cinkék! Tanítójukkal együtt kis közkatonái voltak a gólyaszámlálásnak, a kispataki Borzvár tanulmányozásának, őrzői és gazdagítói egy falusi iskola dicséretre méltó gyűjteményének. A kisborosnyói iskola udvarára sokszor összesereglett sepsi- és orbaiszékiek, messziről érkező kisiskolások leltek itt biztos táborhelyre, ahol mesebeli kiskakasként szívták a begyükbe a tudást, a számukra kigondolt és összehordott alapvető ismerethalmazt. Ott voltunk mi is velük sokszor, felnőttként, szülőföld- és természetszeretőkként, „pronaturásokként”. A múlt ismerete természetes ott a gyermekek számára. A mai óvodások is tudják, hogy őrzőjük a mindenkori jótevő Tompa Klára, az iskolásoké pedig Nagy Károly püspök, hiszen mindkettőjük nevét emléktábla őrzi iskolájuk homlokfalán.

Szülőfalujának csak a maga szerény módján tudott hírnevet szerezni Damó Gyula: munkával, emlékművek, emlékkopják állításával, emlékfák ültetésével, megemlékező ünneplésekkel. Így lett ő széles e térség emlékállítója, egy történelmi emlékpark megteremtője, amelyben minden tárgy meditációra, emlékezésre, főhajtásra kötelez gyermeket és felnőttet egyaránt. Alapító elnöke volt a Nyíres Lokálpatrióta Körnek, melyben a helyi közösség teremtőereje jutott kifejezésre.

Damó Gyula, nyugodj békében abban a reményben, hogy munkádnak lesz – mert kell legyen – őrzője, folytatója, mi pedig bízzunk abban, hogy helytörténeti adatgyűjteményed a jövőben falufüzetté kerekedik.